Everlasting love or career? - 19. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy megint késtem vele, és nagyon sajnálom!
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet!
Nagyon örülnék a komiknak!
Köszönöm az előző részhez írtakat!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
 

- Kérem, ne húzza tovább az idegeim, és mondja el, hogy terhes vagyok vagy nem. – néztem a doktorúrra türelmetlenül. Nem szeretem, ha húzzák az agyamat, ahelyett, hogy kimondanák rögtön, mi a helyzet.
- Gratulálok, gyermeket vár. – mosolygott rám, mire nekem fájdalmas grimaszba torzult az arcom. A sírás határán voltam már, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Ne nézzen ilyen elkeseredetten. Tudom, hogy nem így tervezte a dolgokat, de egy gyermek növekszik a szíve alatt, ami a világ legcsodálatosabb dolga. – Vajon honnan tudja ezt? Volt már terhes? – tűnődtem el, miközben beszélt, de az agyamig nem jutott már el a mondanivalója, csak amikor a gyermek elvetetéséről kezdett beszélni.
- Na, azt már nem! – tiltakoztam rögtön. – Nem terveztem ezt a kicsit, de nem fogom megölni! Nem vagyok gyilkos! – támadtam le rögtön szegény orvost, aki nem tehet semmiről.
- Rendben. Ez a maga döntése.
Elmondta a legfontosabb tudnivalókat, és megbeszéltük, hogy legközelebb mikor kell jönnöm, majd kimentem Taylorhoz.
- Na, mi történt? – pattant fel rögtön, amikor meglátott. – Terhes vagy? Vagy nem? – tette fel sorba a kérdéseket.
- Terhes vagyok. – húztam el a számat egy kicsit, majd elindultam a tiszta levegőre. Mikor Tay nem jött utánam, megfordultam, hogy megnézzem hol van, de még mindig csak ugyan ott állt, ledöbbenve. Visszasétáltam hozzá, és a kezem legyezni kezdtem a szeme előtt, de nem reagált semmit. – Taylor? – szólítottam a nevén, mire nagy nehezen rám emelte a tekintetét. – Jól vagy? – néztem rá aggódva.
- Persze. – válaszolta elgondolkodva.
- Gyere, menjünk. – fogtam meg a kezét, és elindultam ki a kórházból. Tay jött utánam, de még mindig kicsit kába volt.
- Nem értelek. – állt meg út közben, és maga felé fordított. Kérdőn néztem rá, ezért folytatta, hogy megértsem, miről beszél. – Más ilyenkor már rég összetört volna, de te nem. Még csak nem is látszik se az arcodon, sem a szemedben bármiféle jele a szomorúságnak. – nézett rám összevont szemöldökkel, és szinte láttam, ahogy a fogaskerekek az agyában forognak, hátha talál valamilyen megoldást.
- És ez baj? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Nem, egyáltalán nem. – tagadta rögtön. – Tudod mire jöttem rá? – nézett rám válasz után kutatva a tekintetemben. Megráztam a fejem, és vártam. – Sose fogom megérteni a nőket. – nézett rám halálosan komolyan, majd elnevette magát. Ennyit a nagy színészről. – forgattam a szemeimet, majd vele nevettem. Még mielőtt haza mentünk volna, elmentünk egy cukrászdába, hogy magamba tömhessek egy kis franciakrémest.

- Holnap a stúdióban találkozzunk? – kérdeztem a bejárati ajtó előtt. Ha minden jól megy, akkor még az előtt végzünk a filmmel, hogy nagyon látszana, hogy terhes vagyok.
- Igen, fél kilenckor. – hajolt hozzám közelebb, hogy végre kaphasson egy csókot.
- Fél nyolcra kell mennünk. – húzódtam hátrább, majd kijavítottam.
- Igen, persze. – jött hozzám közelebb, de elfordítottam a fejem.
- Hányra is kell mennünk? – kérdeztem meg, hisz biztos vagyok benne, hogy nem figyelt.
- Fél tíz. – felelte sóhajtva, majd be akarta végre hajtani a csókot.
- Nem, de majd inkább megcsörgetlek reggel, nehogy elkéss. – hajoltam most hozzá én és megadtam neki azt a csókot.

4 héttel később

- Ennyi! – hallottuk meg apa hangját, amint leállítja a jelenetet. Épp egy csókjelenet volt, amit bevallom, nehezünkre esett abbahagyni Taylorral, de muszáj volt, ha tartani akarjuk a látszatot. – Mára ennyi volt! Holnap reggel találkozunk! – köszönt el mindenkitől apa, mire mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. Már este tizenegy van, és az egész stáb hulla fáradt. Az öltözőkbe vonultunk, hogy átöltözzünk.
- Akkor átjössz ma hozzánk? – kérdezte Tay az öltözőm előtt. Már nagyon régen voltam náluk, és a srácok Taylor szerint nagyon hiányolnak, de biztos vagyok benne, hogy csak a reggeli miatt.
- Már este van. A srácok is biztos fáradtak, így nem hiszem, hogy örülnének nekem.
- Ne butáskodj már. Lehet, hogy csak most keltek fel a tegnapi buli miatt. – forgatta a szemeit Tay.
- Jó, rendben. – adtam be a derekam, majd bementem az öltözőbe. Gyorsan átöltöztem, és a holmimat összeszedve kiléptem a folyósóra. Azt hittem, hogy Tay már itt lesz, de várnom kellett. Tíz perc után, már kezdett elfogyni a türelmem, ezért az öltözőjéhez sétáltam. Bekopogtam, majd a válasz után beléptem. Épp a kabátját vette fel, és elindult az ajtóhoz.
- Na végre. – sóhajtottam unottan.
- Mi az? – kérdezte döbbenten.
- Semmi, csak többet készülődsz, mint egy lány.
- Nem is, csak nem jelenhetek meg akárhogy az utcán. – húzta ki magát.
- Na, megszólalt Mr. Egó.
- Hé. Ez csak természetes önbizalom. – húzta még jobban ki magát, már ha az lehetséges volt.
- Jobb lenne, ha összébb húznád magad, mert hozzád képest csak egy hangya vagyok. – nyomtam le a vállánál fogva.
- Így jár az, aki alacsonynak születik. Miért nem nőttél meg? – kérdezte vigyorogva.
- Nem vagyok alacsony, csak helytakarékos. – védekeztem összeszűkült szemekkel.
- Jó persze, csak ne nézz így rám, mert a puszta tekinteteddel megölsz. – hőkölt hátra egy kicsit, amin mosolyognom kellett.
- Én is így gondoltam. Ja és ha még egyszer a magasságommal viccelődsz, nem csak a szememmel öllek meg. – néztem rá határozottan, de elnevettem magam, amikor megláttam a döbbent arcát.
- Te kis boszorkány. – sziszegte, majd utánam kapott, de nem sikerült megfognia, mert még időben kisiklottam a kezei közül, és elfutottam a folyósón. - Óvatosan Hay. – hallottam meg a hátam mögül Tay hangját, de nem foglalkoztam vele. – Hay! – szólt még egyszer utánam, ezért hátra fordultam egy pillanatra, majd tovább futottam, de a lábaim összeakadtak. Nem tudom, hogy milyen csoda folytán, de sikerült visszanyerni az egyensúlyomat, ezért meg tudtam állni anélkül, hogy eltaknyoljak. Nem futottam tovább, hanem próbáltam normalizálni a légzésemet, és megvártam Taylort. Bár nem kellett sokat várnom, hisz a nyomomban volt, ezért aggódni kezdett, hogy jól vagyok-e.

Egy órával később, már Tayloréknál voltunk, és vacsorát készítettem a fiúknak. Egy egyszerű omlettel is megelégednek, azt mondták, így azt készítettem.
- Szóval… - kezdte Kellan, de nem fejezte be.
- Igen? – fordultam felé. Az egyik széken ült a pultnál, és úgy láttam, hogy valamit mondani akar, de nem meri. –Nyugodtan mond. – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Attól a férfitól van a pici, aki megerőszakolt? – kérdezte halkan, a végét pedig szinte már suttogva.
- Igen. – válaszoltam a vállam felett hátra pillantva.
- Hogy-hogy ilyen jól viseled? – kérdezte döbbenten.
- Nem tudok tenni ellene semmit, hisz már megtörtént. Elvetetni nem fogom, mert a pici nem tehet semmiről, és már nem lehet megváltoztatni a múltat. – feleltem egyszerűen.
- Én ezt nem értem. – válaszolta pár perc gondolkodás után.
- Ne is törd rajta a fejed. Nekem se sikerült megérteni. – válaszolta Tay, aki a mondandóm közepén jött be a konyhába. Az omlettet tányérra raktam, majd szembe álltam velük.
- Mert neked nem olyan fejlett az agyad, mint nekem. – vigyorgott Kel.
- Azt te csak hiszed. – vágott vissza Tay.
- Hay, szerinted ki az okosabb? – kérdezte a nagy melák.
- Erre rácsesztél haver, mivel úgyis nekem ad igazat. – vigyorgott önelégülten a szerelmem.
- Honnan tudod, hogy neked fogok igazat adni? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert mindenkinél jobban szeretsz. – nézett rám kiskutya szemekkel, de nem hatott rám.
- Ez igaz, de nem befolyásolja a döntésem.
- Ezek szerint ÉN vagyok az okosabb. – húzta ki magát Kel, de le kellett törnöm a szarvát, mert volt egy ötletem, hogyan mérjék össze a tudásukat.
- Én ilyet nem mondtam. Össze kellene mérnetek a tudásotokat egy IQ-teszttel. – közöltem velük az ötletemet, mire gondolkodásba estek.
- Én benne vagyok. – egyezett bele Tay.
- Én is. – vigyorgott szokás szerint a nagy mackó.
- Van esetleg olyan játékotok?
- Csak gyerekben, fent a szobámban. –mondta Tay kis gondolkodás után.
- Nektek az is tökéletes lesz. – vigyorogtam rájuk. – Felmegyek, és lehozom. Oké?- indultam meg a nappali felé. Ha azt mondják, hogy nem, akkor is felmentem volna érte. A nappaliban ültek a többiek, és csak arra vártak, hogy szóljak nekik, hogy kész a kaja. Ezzel most egy kicsit várniuk kell, mert először felmérjük a fiúk IQ szintjét. Gyorsan megtaláltam a játékot az egyik szekrényben, így siettem vissza hozzájuk. A játékszabályokat olvasva lépkedtem a lépcsőn, ami hiba volt, mert megcsúszott a lábam az egyik lépcsőfokon, és legurultam egészen a lépcső aljáig.
- Hay, jól vagy? – ugrottak fel a fiúk a kanapéról, és odafutottak hozzám. Hason feküdtem, és nagyon fájt a hasam, meg a lábam. A kezeimet megmozdítottam, és megpróbáltam felülni, de csak egy szisszenésre futotta tőlem.
- Ne mozogj! – guggolt le elém Rob, és kérdezgetni kezdett. – Mi fáj?
- A hasam, és a lábam.
- Mi történt? – rontott ki a konyhából Tay és Kel.
- A bordái nem törtek el, de nem tudom, hogy nincs-e belső vérzése. A lába szerintem csak megzúzódott, de a kicsivel nem tudom, mi lehet. – úgy vizsgálgatott, mintha orvos lenne. Fogalmam se volt róla, hogy tud bármit is ilyen téren. Úgy látszik, hogy Rob még sok mindent tartogat a számomra, ami meglepetésként szolgál.
- Nem kellene mentőt hívnunk? – aggodalmaskodott Sam.
- De. – egyezett bele Rob. – De előbb a kanapéra kellene fektetnünk. Kel segítenél?
- Tudok járni. –ellenkeztem, de amikor megpróbáltam megint egyáltalán megfordulni, egyre több szisszenés hagyta el a számat.
- Aha. Látom. – gúnyolódott Rob, majd a tiltakozásommal nem foglalkozva a kanapéra rakott Kel meg Tay.
- Kicsim, mi történt? – ült le a földre elém Tay.
- Leestem a lépcsőn.
- Erre magamtól is rájöttem. Arra voltam kíváncsi, hogy mégis, hogy a viharba estél le.
- Megcsúsztam. Ugye a kicsi jól van? – simítottam a tenyerem az enyhén dudorodó hasamra. Remélem nem történt vele semmi.
- Biztos jól van. – tette a kezét a kezemre.