Sziasztok!
Tudom, hogy megint késtem vele, és nagyon sajnálom!
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet!
Nagyon örülnék a komiknak!
Köszönöm az előző részhez írtakat!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
- Kérem, ne húzza tovább az idegeim, és mondja el, hogy terhes vagyok vagy nem. – néztem a doktorúrra türelmetlenül. Nem szeretem, ha húzzák az agyamat, ahelyett, hogy kimondanák rögtön, mi a helyzet.
- Gratulálok, gyermeket vár. – mosolygott rám, mire nekem fájdalmas grimaszba torzult az arcom. A sírás határán voltam már, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Ne nézzen ilyen elkeseredetten. Tudom, hogy nem így tervezte a dolgokat, de egy gyermek növekszik a szíve alatt, ami a világ legcsodálatosabb dolga. – Vajon honnan tudja ezt? Volt már terhes? – tűnődtem el, miközben beszélt, de az agyamig nem jutott már el a mondanivalója, csak amikor a gyermek elvetetéséről kezdett beszélni.
- Na, azt már nem! – tiltakoztam rögtön. – Nem terveztem ezt a kicsit, de nem fogom megölni! Nem vagyok gyilkos! – támadtam le rögtön szegény orvost, aki nem tehet semmiről.
- Rendben. Ez a maga döntése.
Elmondta a legfontosabb tudnivalókat, és megbeszéltük, hogy legközelebb mikor kell jönnöm, majd kimentem Taylorhoz.
- Na, mi történt? – pattant fel rögtön, amikor meglátott. – Terhes vagy? Vagy nem? – tette fel sorba a kérdéseket.
- Terhes vagyok. – húztam el a számat egy kicsit, majd elindultam a tiszta levegőre. Mikor Tay nem jött utánam, megfordultam, hogy megnézzem hol van, de még mindig csak ugyan ott állt, ledöbbenve. Visszasétáltam hozzá, és a kezem legyezni kezdtem a szeme előtt, de nem reagált semmit. – Taylor? – szólítottam a nevén, mire nagy nehezen rám emelte a tekintetét. – Jól vagy? – néztem rá aggódva.
- Persze. – válaszolta elgondolkodva.
- Gyere, menjünk. – fogtam meg a kezét, és elindultam ki a kórházból. Tay jött utánam, de még mindig kicsit kába volt.
- Nem értelek. – állt meg út közben, és maga felé fordított. Kérdőn néztem rá, ezért folytatta, hogy megértsem, miről beszél. – Más ilyenkor már rég összetört volna, de te nem. Még csak nem is látszik se az arcodon, sem a szemedben bármiféle jele a szomorúságnak. – nézett rám összevont szemöldökkel, és szinte láttam, ahogy a fogaskerekek az agyában forognak, hátha talál valamilyen megoldást.
- És ez baj? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Nem, egyáltalán nem. – tagadta rögtön. – Tudod mire jöttem rá? – nézett rám válasz után kutatva a tekintetemben. Megráztam a fejem, és vártam. – Sose fogom megérteni a nőket. – nézett rám halálosan komolyan, majd elnevette magát. Ennyit a nagy színészről. – forgattam a szemeimet, majd vele nevettem. Még mielőtt haza mentünk volna, elmentünk egy cukrászdába, hogy magamba tömhessek egy kis franciakrémest.
- Holnap a stúdióban találkozzunk? – kérdeztem a bejárati ajtó előtt. Ha minden jól megy, akkor még az előtt végzünk a filmmel, hogy nagyon látszana, hogy terhes vagyok.
- Igen, fél kilenckor. – hajolt hozzám közelebb, hogy végre kaphasson egy csókot.
- Fél nyolcra kell mennünk. – húzódtam hátrább, majd kijavítottam.
- Igen, persze. – jött hozzám közelebb, de elfordítottam a fejem.
- Hányra is kell mennünk? – kérdeztem meg, hisz biztos vagyok benne, hogy nem figyelt.
- Fél tíz. – felelte sóhajtva, majd be akarta végre hajtani a csókot.
- Nem, de majd inkább megcsörgetlek reggel, nehogy elkéss. – hajoltam most hozzá én és megadtam neki azt a csókot.
4 héttel később
- Ennyi! – hallottuk meg apa hangját, amint leállítja a jelenetet. Épp egy csókjelenet volt, amit bevallom, nehezünkre esett abbahagyni Taylorral, de muszáj volt, ha tartani akarjuk a látszatot. – Mára ennyi volt! Holnap reggel találkozunk! – köszönt el mindenkitől apa, mire mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. Már este tizenegy van, és az egész stáb hulla fáradt. Az öltözőkbe vonultunk, hogy átöltözzünk.
- Akkor átjössz ma hozzánk? – kérdezte Tay az öltözőm előtt. Már nagyon régen voltam náluk, és a srácok Taylor szerint nagyon hiányolnak, de biztos vagyok benne, hogy csak a reggeli miatt.
- Már este van. A srácok is biztos fáradtak, így nem hiszem, hogy örülnének nekem.
- Ne butáskodj már. Lehet, hogy csak most keltek fel a tegnapi buli miatt. – forgatta a szemeit Tay.
- Jó, rendben. – adtam be a derekam, majd bementem az öltözőbe. Gyorsan átöltöztem, és a holmimat összeszedve kiléptem a folyósóra. Azt hittem, hogy Tay már itt lesz, de várnom kellett. Tíz perc után, már kezdett elfogyni a türelmem, ezért az öltözőjéhez sétáltam. Bekopogtam, majd a válasz után beléptem. Épp a kabátját vette fel, és elindult az ajtóhoz.
- Na végre. – sóhajtottam unottan.
- Mi az? – kérdezte döbbenten.
- Semmi, csak többet készülődsz, mint egy lány.
- Nem is, csak nem jelenhetek meg akárhogy az utcán. – húzta ki magát.
- Na, megszólalt Mr. Egó.
- Hé. Ez csak természetes önbizalom. – húzta még jobban ki magát, már ha az lehetséges volt.
- Jobb lenne, ha összébb húznád magad, mert hozzád képest csak egy hangya vagyok. – nyomtam le a vállánál fogva.
- Így jár az, aki alacsonynak születik. Miért nem nőttél meg? – kérdezte vigyorogva.
- Nem vagyok alacsony, csak helytakarékos. – védekeztem összeszűkült szemekkel.
- Jó persze, csak ne nézz így rám, mert a puszta tekinteteddel megölsz. – hőkölt hátra egy kicsit, amin mosolyognom kellett.
- Én is így gondoltam. Ja és ha még egyszer a magasságommal viccelődsz, nem csak a szememmel öllek meg. – néztem rá határozottan, de elnevettem magam, amikor megláttam a döbbent arcát.
- Te kis boszorkány. – sziszegte, majd utánam kapott, de nem sikerült megfognia, mert még időben kisiklottam a kezei közül, és elfutottam a folyósón. - Óvatosan Hay. – hallottam meg a hátam mögül Tay hangját, de nem foglalkoztam vele. – Hay! – szólt még egyszer utánam, ezért hátra fordultam egy pillanatra, majd tovább futottam, de a lábaim összeakadtak. Nem tudom, hogy milyen csoda folytán, de sikerült visszanyerni az egyensúlyomat, ezért meg tudtam állni anélkül, hogy eltaknyoljak. Nem futottam tovább, hanem próbáltam normalizálni a légzésemet, és megvártam Taylort. Bár nem kellett sokat várnom, hisz a nyomomban volt, ezért aggódni kezdett, hogy jól vagyok-e.
Egy órával később, már Tayloréknál voltunk, és vacsorát készítettem a fiúknak. Egy egyszerű omlettel is megelégednek, azt mondták, így azt készítettem.
- Szóval… - kezdte Kellan, de nem fejezte be.
- Igen? – fordultam felé. Az egyik széken ült a pultnál, és úgy láttam, hogy valamit mondani akar, de nem meri. –Nyugodtan mond. – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Attól a férfitól van a pici, aki megerőszakolt? – kérdezte halkan, a végét pedig szinte már suttogva.
- Igen. – válaszoltam a vállam felett hátra pillantva.
- Hogy-hogy ilyen jól viseled? – kérdezte döbbenten.
- Nem tudok tenni ellene semmit, hisz már megtörtént. Elvetetni nem fogom, mert a pici nem tehet semmiről, és már nem lehet megváltoztatni a múltat. – feleltem egyszerűen.
- Én ezt nem értem. – válaszolta pár perc gondolkodás után.
- Ne is törd rajta a fejed. Nekem se sikerült megérteni. – válaszolta Tay, aki a mondandóm közepén jött be a konyhába. Az omlettet tányérra raktam, majd szembe álltam velük.
- Mert neked nem olyan fejlett az agyad, mint nekem. – vigyorgott Kel.
- Azt te csak hiszed. – vágott vissza Tay.
- Hay, szerinted ki az okosabb? – kérdezte a nagy melák.
- Erre rácsesztél haver, mivel úgyis nekem ad igazat. – vigyorgott önelégülten a szerelmem.
- Honnan tudod, hogy neked fogok igazat adni? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert mindenkinél jobban szeretsz. – nézett rám kiskutya szemekkel, de nem hatott rám.
- Ez igaz, de nem befolyásolja a döntésem.
- Ezek szerint ÉN vagyok az okosabb. – húzta ki magát Kel, de le kellett törnöm a szarvát, mert volt egy ötletem, hogyan mérjék össze a tudásukat.
- Én ilyet nem mondtam. Össze kellene mérnetek a tudásotokat egy IQ-teszttel. – közöltem velük az ötletemet, mire gondolkodásba estek.
- Én benne vagyok. – egyezett bele Tay.
- Én is. – vigyorgott szokás szerint a nagy mackó.
- Van esetleg olyan játékotok?
- Csak gyerekben, fent a szobámban. –mondta Tay kis gondolkodás után.
- Nektek az is tökéletes lesz. – vigyorogtam rájuk. – Felmegyek, és lehozom. Oké?- indultam meg a nappali felé. Ha azt mondják, hogy nem, akkor is felmentem volna érte. A nappaliban ültek a többiek, és csak arra vártak, hogy szóljak nekik, hogy kész a kaja. Ezzel most egy kicsit várniuk kell, mert először felmérjük a fiúk IQ szintjét. Gyorsan megtaláltam a játékot az egyik szekrényben, így siettem vissza hozzájuk. A játékszabályokat olvasva lépkedtem a lépcsőn, ami hiba volt, mert megcsúszott a lábam az egyik lépcsőfokon, és legurultam egészen a lépcső aljáig.
- Hay, jól vagy? – ugrottak fel a fiúk a kanapéról, és odafutottak hozzám. Hason feküdtem, és nagyon fájt a hasam, meg a lábam. A kezeimet megmozdítottam, és megpróbáltam felülni, de csak egy szisszenésre futotta tőlem.
- Ne mozogj! – guggolt le elém Rob, és kérdezgetni kezdett. – Mi fáj?
- A hasam, és a lábam.
- Mi történt? – rontott ki a konyhából Tay és Kel.
- A bordái nem törtek el, de nem tudom, hogy nincs-e belső vérzése. A lába szerintem csak megzúzódott, de a kicsivel nem tudom, mi lehet. – úgy vizsgálgatott, mintha orvos lenne. Fogalmam se volt róla, hogy tud bármit is ilyen téren. Úgy látszik, hogy Rob még sok mindent tartogat a számomra, ami meglepetésként szolgál.
- Nem kellene mentőt hívnunk? – aggodalmaskodott Sam.
- De. – egyezett bele Rob. – De előbb a kanapéra kellene fektetnünk. Kel segítenél?
- Tudok járni. –ellenkeztem, de amikor megpróbáltam megint egyáltalán megfordulni, egyre több szisszenés hagyta el a számat.
- Aha. Látom. – gúnyolódott Rob, majd a tiltakozásommal nem foglalkozva a kanapéra rakott Kel meg Tay.
- Kicsim, mi történt? – ült le a földre elém Tay.
- Leestem a lépcsőn.
- Erre magamtól is rájöttem. Arra voltam kíváncsi, hogy mégis, hogy a viharba estél le.
- Megcsúsztam. Ugye a kicsi jól van? – simítottam a tenyerem az enyhén dudorodó hasamra. Remélem nem történt vele semmi.
- Biztos jól van. – tette a kezét a kezemre.
2011. június 11., szombat
2011. május 29., vasárnap
Everlasting love or career? - 18. fejezet
Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon sokat késtem, és nagyon sajnálom!
Köszönöm a komikat az előző részhez!
Jelenleg nincs képem komikat kérni...
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
A hang irányába fordultam, majd gyorsan kiugrottam az autóból, hogy megnézzem Taylor jól van-e. Két autó ütközött egymásnak, de Taylort sehol se láttam. Zihálva körbefordultam többször is, de nem láttam. Se az autók körül, se az autókba. Hova tűnhetett? Ha nincs itt, akkor az azt jelenti, hogy nincs semmi baja. Vagyis remélem. De mi van, ha az autók között fekszik?
- Hívtam a mentőket, és úgy látszik, mindenki jól van. - állt meg mellettem Clari. - Vagyis majdnem mindenki. Rajtad kívül mindenki jól van. Hay mi a baj? - állt elém, és rázott meg egy kicsit, de a tekintetemmel még mindig Taylort kerestem. - Hayley! Mi a baj? - simította le az arcomról a könnyeket, amik fogalmam sincs, hogy mikor kerültek oda.
- Ta...Ta...Taylor? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Taylornak nincs semmi baja. Itt van. - felé fordultam, és akkor láttam meg a felénk közeledő Taylort. Mint egy őrült, úgy rohantam elé, és szorosan megöleltem, amikor odaértem. A karjaiban a könnyeimnek szabad utat engedtem, az örömtől, hogy jól van. Taylor közben nyugtatóan simogatta a hátamat.
- Sh...Minden rendben. - suttogta a fülembe, és végre a könnyeim is elapadtak. - Jól vagy? - tolt el magától egy kicsit, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Bólintottam egyet, és megpróbáltam összeszedni magam.
- Fogalmam sincs, hogy mi történt. Azt hittem, hogy bajod esett. Még sose borultam ki ennyire. Ne haragudj. Nem jellemző rám, hogy pánikrohamot kapok. - hajtottam le a fejem, hisz nagyon szégyelltem magam a történtek miatt.
- Ne butáskodj. - emelte fel a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ilyen mindenkivel előfordulhat. - simogatta meg az arcom, majd egy csókra magához húzott.
- Öhm... Srácok. - kopogtatta meg a vállam Clari, de nem figyelt egyikünk se rá. - Ebből elég! - húzott szét minket, mire két mérges tekintettel találta szembe magát. - Ne nézzetek így rám! - förmedt ránk. - Ti akarjátok titokban tartani ezt az egészet, mégis mindig elfelejtitek. Szerencsétek, hogy eddig mindig ott voltam, és meg tudtalak titeket védeni. - háborgott, majd tovább magyarázva beült az autóba, és várta, hogy induljunk. A segítségünkre nem volt szükség, de nem szívesen váltam el Taytől.
- Gyere velünk. - bukott ki belőlem hirtelen.
- Nagyon szívesen mennék, de el kell intéznem egy két dolgot. Viszont, ha végeztem mindennel, akkor felnézek hozzád. - mosolyogva ültem be az autóba, és hazaindultunk. Clari egész úton csak gondolkodott, és nem igazán akartam megzavarni, hisz nem sűrűn fordul ilyen elő vele. Csak szegénykémnek meg ne fájduljon a feje a sok gondolkodásba. Fél órával később már otthon voltunk, és éppen megpróbáltuk a lakást elfogadható állapotba hozni. Clari a szobájába kezdte, én pedig a fürdőben. Utálom a fürdőszobát takarítani, de sajnos muszáj. Egy órával később lettem kész, és úgy éreztem, mintha nyolc órát folyamatosan dolgoztam volna. Nagyon fáradt voltam. Kimentem a konyhába és leültem egy kicsit, amíg vártam, hogy a kávé lefőjön. Kitöltöttem magamnak egy csészével, majd leültem a nappaliba, hogy ott igyam meg az újság lapozgatása közben. A második oldalnál járhattam, amikor levágódott mellém Clari. Elég elkínzott arca volt, ezért rákérdeztem mi történt.
- Jól vagy? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ahan, csak ez a hülye mikulás most óhajtott megjönni. - háborgott, amin a szemeimet forgattam, és mosolyra húztam a számat. - Ne forgasd a szemed, hisz hamarosan hozzád is bekopogtat, vagy már járt? - gondolkodott el, mire nekem lefagyott a mosoly az arcomról. Gyorsan utána számoltam a dolgoknak, és akkor jöttem rá, hogy már több mint három hete késik. - Hahó Lie! - legyezte a kezét a szemem előtt, mire lassan ránéztem. Ilyen sokat nem szokott késni sose. Az nem lehet, hogy terhes vagyok. Biztos vagyok benne, hogy csak késik. - Jól vagy? - nézett rám aggódóan.
- Több, mint három hete késik. - foglaltam össze röviden a dolgokat.
- Az nem lehet. - rázta meg a fejét döbbenten, amikor utánaszámolt a dolgoknak. - Maradj itt, elmegyek venni egy tesztet. - pattant fel, és a pénztárcája után kutatva elszaladt. Mint a tornádó úgy söpört végig a nappalin, majd robbant ki az ajtón. Döbbenten ültem a kanapén, és vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de Clari ugyan olyan sebességgel rohant be az ajtón, mint ki. A kezembe adta a teszteket, majd beterelt a fürdőbe. Nem bízta a véletlenre, vett három különböző tesztet, hogy biztos legyen. Elolvastam a használati utasítást, majd mindent úgy csináltam, ahogy le volt írva. Leraktam a teszteket a fürdőszoba szekrényre, majd kimentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. A papír szerint tíz percet kell várni, és meglesz az eredmény. Clari leült mellém, és vártunk. A telefon jelezte, hogy letelt a tíz perc.
- Nem nézed meg? - nézett rám kérdőn barátnőm.
- Megnéznéd helyettem? - fordultam felé elkínzott arccal. Válaszul bólintott egyet, majd a fürdőbe indult.
- Sajnálom. Pozitív lett. - ült le mellém, és megölelt, de csak ültem dermedten, és néztem magam elé. Nem hiszem el, hogy terhes vagyok. Az nem lehet. Még csak 19 éves vagyok. Miért velem történik ez meg?! - El kellene menned nőgyógyászhoz. Ő biztosabbat tud mondani. Lehet, hogy csak hibásak voltak a tesztek. De ha terhes vagy, akkor is eldöntheted, hogy megtartod-e a kicsit. - próbált vigasztalni, de nem sok sikerrel.
- Nem fogom elvetetni. - suttogtam magam elé. Felálltam a kanapéról, és a szobámba indultam. Leültem az ágyamba, és folytattam az előbbi tevékenységem. Néztem magam elé, és nem akartam semmire gondolni. Nem akartam gondolkodni. A kávé ellenére, amit ittam, nagyon álmos lettem, és egyik pillanatról a másikra elaludtam.
Nem álmodtam semmit, csak a békesség volt. Nem szólt hozzám senki és semmi, egyedül voltam. Boldog voltam.
Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, de nem voltam egyedül. Egy kéz fonódott a derekamra, és simult hozzám hátulról a kéz tulajdonosa. Nem kellett oda néznem, tudtam, hogy Taylor az. Óvatosan fordultam meg a karjai között, és megpróbáltam visszaaludni. Amíg visszatértem a békességbe, Tay szívdobbanásait hallgattam. Egyenletes, és nyugodt volt, amitől sikerült gyorsan elaludnom. A várva várt béke helyett, újraéltem azt az estét, ami megpecsételte az egész életemet. Láttam a tekintetét, melybe csak az agresszió rejtőzött. Szinte éreztem, ahogy megpofozott, és a földre lökött. Sikítottam, de senki se segített. Tovább sikítottam, amikor valaki a nevemen szólított.
- Hayley. Ébredj fel! - kúszott be az agyamba Taylor hangja, aminek hatására felébredtem. Ziháltan vettem a levegőt, és a víz folyt rólam. - Semmi baj. Csak álom volt. - ölelt magához Tay. Lassan normálissá vált a légzésem, és felnéztem Taylorra. - Jól vagy? - nézett rám, és megpróbált valamit leolvasni a tekintetemből. Bólintottam egyet válaszul, hogy jól vagyok, de ebben nem vagyok biztos.
- Mikor jöttél? - kérdeztem suttogva.
- Clari felhívott, hogy történt valami, és rögtön ide jöttem.
- Elmondta? - sütöttem le a szemem.
- Nem. - nyúlt az állam alá, és emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Azt mondta, hogy inkább te mond el, ha készen állsz rá. - hihetetlen nyugalommal beszélt, amiből rám s átragadt egy kisebb nyugalom. - Elmondod mi történt? - bólintottam egyet, majd gyűjtöttem az erőmet.
- Terhes vagyok. - böktem ki hirtelen. Taylor arcán többféle érzelem futott át, amiből nem tudtam megállapítani, hogy mit érez.
- Tomtól? - kérdezte állnyugalommal.
- Nem. Attól a férfitől. - a mondat végét már csak suttogtam, mert nehezemre esett már ezt mindet elmondani.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak hibás volt a teszt?
- Még nem száz százalék, de mind a három teszt ezt mutatta. - nem mondott semmit, csak magához húzott és megölelt. Nem is vártam, hogy sajnáljon, vagy bármit is mondjon. Nekem elég az is, ha itt van velem, és nem hagy magamra. - Szeretlek. - néztem a szemébe, amikor kimondtam ezt az egyszerű, de annál többet kifejező egyetlen egy szót.
- Én is téged. - nézett a szemembe, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott az elmúlt pár percben. Lehet, hogy el akar hagyni, mert már nem szeret? Vagy csak sok volt neki ez az egész hirtelen? Abbahagytam a találgatást, addig, amíg összeesküvés elméleteket nem kezdek el gyártani. – Gyere, aludjunk tovább. – simított végig a hajamon, és egy puszit adott a számra. Lefeküdt, majd kérdőn nézett rám, amikor nem feküdtem le mellé. – Nem fekszel le? – volta fel a szemöldökét. Egy sóhajtás után lefeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni. Nagyon megszomjaztam, ezért óvatosan a karjait levéve rólam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Út közben megnéztem az órát, ami fél négyet mutatott. Minden álom kiment a szememből, és ha álmos is lettem volna, akkor se mertem volna elaludni, nehogy visszatérjen az álmom. Leültem a nappaliba, és a tévét bekapcsolva, keresni kezdtem valami nézhető csatornát. Egy katasztrófa-filmnél abbahagytam a kapcsolgatást, és megpróbáltam lekötni a figyelmem. Annyira sikerült lekötni, hogy egyik pillanatról a másikra elaludtam. Reggel, amikor felébredtem, nem emlékeztem rá, hogy mit álmodtam, de lehet, hogy jobb is. Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, a hirtelen fénytől, rögtön vissza is csuktam a szemem, melyet álmosan dörzsölgetni kezdtem. Felültem a kanapén, majd a térdemre könyökölve a fejemet a kezembe hajtva ébredezni kezdtem. Beletelt pár percbe, amíg összeszedtem magam, majd a konyhába indultam, mert onnan hallottam halk beszélgetést. Megálltam az ajtóban, és vártam. Kíváncsi voltam, miről folyik a beszélgetés. Nem szép dolog hallgatózni, és ha úgy nézzük nem is azt tettem, csak ők beszéltek úgy, hogy meghalljam.
- Ugye nem akarod elhagyni? – kérdezte Clari fenyegetően.
- Dehogy. Nagyon szeretem te is tudod, csak ez egyszerre nagyon sok. – válaszolta Taylor sóhajtva. Szinte láttam, ahogy a kezébe temeti a fejét, mint mindig, amikor egy kicsit besokall.
- Mert szerinted neki nem sok, hogy megtudta teherbe esett attól a férfitól, aki megerőszakolta?! – emelte fel egy kicsit a hangját barátnőm. Nem akartam, hogy ezek ketten kinyírják egymást, ezért egy kis zajt csapva magamra vontam a figyelmüket, majd beljebb léptem.
- Jó reggelt. – köszöntem halkan.
- Viszont. – köszöntek egyszerre. Nem kellett feléjük néznem, hogy tudjam Clari vetett egy ezt-még-folytatjuk pillantást Taylorra. Öntöttel egy tálba tejet, majd egy kis műzlit, és az asztalhoz leülve enni kezdtem. Tay és Clari velem szemben álltak, és csak néztek. A kanalat a számhoz emeltem, de annyira idegesített, hogy néznek, hogy vissza is raktam.
- Nagyon megköszönném, ha nem bámulnátok ennyire. – néztem rájuk talán egy kicsit mogorvábban a kelleténél.
- Úgy látszik valaki ma bal lábbal kelt fel. – állapította meg Clari, mire egy nem túl szép pillantással jutalmaztam.
- Kicsim nekem el kell ugranom egy pillanatra. – indult meg felém Tay, majd adott egy puszit a számra.
- Hova mész, és mikor jössz vissza? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem fontos. Egy óra és itt vagyok. – válaszolta, majd olyan gyorsan elrohant, hogy válaszolni se volt időm.
- Remélem nem baj, de kértem időpontot a nőgyógyászodhoz. – tájékoztatott Clari, amikor Taylor kilépett az ajtón.
- Mikorra? – kérdeztem unottan, miközben falatozni kezdtem.
- Ma fél négyre. – ránéztem az órára, ami fél kettőt mutatott.
- Kösz, hogy tájékoztattál. – morogtam az orrom alatt. Tudom, hogy Clari csak segíteni akar, de egyszerűen nem akarok elmenni az orvoshoz. Nagyon kevés az esély rá, hogy közli az orvos, hogy nem vagyok terhes, pedig annak örülnék a legjobban. Egyszerűen félek a választól. – Ne haragudj. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ezért nagyon hálás vagyok. – néztem rá bocsánatkérőn.
- Nem haragszom, és tudom, milyen nehéz lehet most. – mosolygott rám.
- Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám Taylor, és megszorította egy picit a kezemet, amikor látta, hogy dobolok a lábammal a padlón, az orvosra várva.
- Szerinted mi lesz az eredmény? – néztem rá hirtelen.
- Nem tudom. Nem akarok jósolgatni. – tért ki a válasz elől.
- Akkor azt kérdezem, hogy mit fogsz tenni, ha kiderül, hogy terhes vagyok? El fogsz hagyni?
- Ne mondj ilyen butaságot. Tudod, hogy nem hagylak el ilyen dolog miatt. Erről az egészről nem te tehetsz. – a válasza végén egy puszit adott a számra, amit nyomatékosításként szánt.
- Miss Stryder? – hívott be a nővér a dokihoz.
- Itt megvárlak. – nyugtatott meg Taylor, majd egy utolsó pillantást rá vetve, beléptem az orvoshoz.
- Jó napot. – köszöntem, majd leültem az ágyra.
- Üdvözlöm. Történt valami? Nem régen volt ellenőrzésen. – mosolygott rám barátságosan Dr. Lesley.
- Azt hiszem, terhes vagyok.
- Értem. Akkor elvégzünk pár vizsgálatot, hogy meggyőződjünk róla, hogy így van-e.
- Rendben. – egyeztem bele egy sóhajtás után.
- Na… Mi volt ez a sóhajtás? Nem szeretné ezt a kisbabát? – nézett rám kíváncsian.
- Még fiatal vagyok egy kisbabához, de ha attól a férfitól lenne akit szeretek, akkor az nem zavarna. De nem tőle van, mert azóta az eset óta nem voltam együtt úgy senkivel. – tudtam, hogy tudja mire gondolok, és egy „idegennek” sokkal könnyebb volt elmondani. Pár vizsgálatot elvégzett, majd az ultrahanggal megnézte, terhes vagyok-e.
- Meg is van az eredmény. – nézett rám a monitorról a doki. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, és ez megijesztett. Ha látok valamit az arcán az lehet, hogy megkönnyítette volna a dolgot, de lehet, hogy nem. Egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a jobb. Már lassan ott tartok, hogy semmit se tudok.
Tudom, hogy nagyon sokat késtem, és nagyon sajnálom!
Köszönöm a komikat az előző részhez!
Jelenleg nincs képem komikat kérni...
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
A hang irányába fordultam, majd gyorsan kiugrottam az autóból, hogy megnézzem Taylor jól van-e. Két autó ütközött egymásnak, de Taylort sehol se láttam. Zihálva körbefordultam többször is, de nem láttam. Se az autók körül, se az autókba. Hova tűnhetett? Ha nincs itt, akkor az azt jelenti, hogy nincs semmi baja. Vagyis remélem. De mi van, ha az autók között fekszik?
- Hívtam a mentőket, és úgy látszik, mindenki jól van. - állt meg mellettem Clari. - Vagyis majdnem mindenki. Rajtad kívül mindenki jól van. Hay mi a baj? - állt elém, és rázott meg egy kicsit, de a tekintetemmel még mindig Taylort kerestem. - Hayley! Mi a baj? - simította le az arcomról a könnyeket, amik fogalmam sincs, hogy mikor kerültek oda.
- Ta...Ta...Taylor? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Taylornak nincs semmi baja. Itt van. - felé fordultam, és akkor láttam meg a felénk közeledő Taylort. Mint egy őrült, úgy rohantam elé, és szorosan megöleltem, amikor odaértem. A karjaiban a könnyeimnek szabad utat engedtem, az örömtől, hogy jól van. Taylor közben nyugtatóan simogatta a hátamat.
- Sh...Minden rendben. - suttogta a fülembe, és végre a könnyeim is elapadtak. - Jól vagy? - tolt el magától egy kicsit, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Bólintottam egyet, és megpróbáltam összeszedni magam.
- Fogalmam sincs, hogy mi történt. Azt hittem, hogy bajod esett. Még sose borultam ki ennyire. Ne haragudj. Nem jellemző rám, hogy pánikrohamot kapok. - hajtottam le a fejem, hisz nagyon szégyelltem magam a történtek miatt.
- Ne butáskodj. - emelte fel a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ilyen mindenkivel előfordulhat. - simogatta meg az arcom, majd egy csókra magához húzott.
- Öhm... Srácok. - kopogtatta meg a vállam Clari, de nem figyelt egyikünk se rá. - Ebből elég! - húzott szét minket, mire két mérges tekintettel találta szembe magát. - Ne nézzetek így rám! - förmedt ránk. - Ti akarjátok titokban tartani ezt az egészet, mégis mindig elfelejtitek. Szerencsétek, hogy eddig mindig ott voltam, és meg tudtalak titeket védeni. - háborgott, majd tovább magyarázva beült az autóba, és várta, hogy induljunk. A segítségünkre nem volt szükség, de nem szívesen váltam el Taytől.
- Gyere velünk. - bukott ki belőlem hirtelen.
- Nagyon szívesen mennék, de el kell intéznem egy két dolgot. Viszont, ha végeztem mindennel, akkor felnézek hozzád. - mosolyogva ültem be az autóba, és hazaindultunk. Clari egész úton csak gondolkodott, és nem igazán akartam megzavarni, hisz nem sűrűn fordul ilyen elő vele. Csak szegénykémnek meg ne fájduljon a feje a sok gondolkodásba. Fél órával később már otthon voltunk, és éppen megpróbáltuk a lakást elfogadható állapotba hozni. Clari a szobájába kezdte, én pedig a fürdőben. Utálom a fürdőszobát takarítani, de sajnos muszáj. Egy órával később lettem kész, és úgy éreztem, mintha nyolc órát folyamatosan dolgoztam volna. Nagyon fáradt voltam. Kimentem a konyhába és leültem egy kicsit, amíg vártam, hogy a kávé lefőjön. Kitöltöttem magamnak egy csészével, majd leültem a nappaliba, hogy ott igyam meg az újság lapozgatása közben. A második oldalnál járhattam, amikor levágódott mellém Clari. Elég elkínzott arca volt, ezért rákérdeztem mi történt.
- Jól vagy? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ahan, csak ez a hülye mikulás most óhajtott megjönni. - háborgott, amin a szemeimet forgattam, és mosolyra húztam a számat. - Ne forgasd a szemed, hisz hamarosan hozzád is bekopogtat, vagy már járt? - gondolkodott el, mire nekem lefagyott a mosoly az arcomról. Gyorsan utána számoltam a dolgoknak, és akkor jöttem rá, hogy már több mint három hete késik. - Hahó Lie! - legyezte a kezét a szemem előtt, mire lassan ránéztem. Ilyen sokat nem szokott késni sose. Az nem lehet, hogy terhes vagyok. Biztos vagyok benne, hogy csak késik. - Jól vagy? - nézett rám aggódóan.
- Több, mint három hete késik. - foglaltam össze röviden a dolgokat.
- Az nem lehet. - rázta meg a fejét döbbenten, amikor utánaszámolt a dolgoknak. - Maradj itt, elmegyek venni egy tesztet. - pattant fel, és a pénztárcája után kutatva elszaladt. Mint a tornádó úgy söpört végig a nappalin, majd robbant ki az ajtón. Döbbenten ültem a kanapén, és vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de Clari ugyan olyan sebességgel rohant be az ajtón, mint ki. A kezembe adta a teszteket, majd beterelt a fürdőbe. Nem bízta a véletlenre, vett három különböző tesztet, hogy biztos legyen. Elolvastam a használati utasítást, majd mindent úgy csináltam, ahogy le volt írva. Leraktam a teszteket a fürdőszoba szekrényre, majd kimentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. A papír szerint tíz percet kell várni, és meglesz az eredmény. Clari leült mellém, és vártunk. A telefon jelezte, hogy letelt a tíz perc.
- Nem nézed meg? - nézett rám kérdőn barátnőm.
- Megnéznéd helyettem? - fordultam felé elkínzott arccal. Válaszul bólintott egyet, majd a fürdőbe indult.
- Sajnálom. Pozitív lett. - ült le mellém, és megölelt, de csak ültem dermedten, és néztem magam elé. Nem hiszem el, hogy terhes vagyok. Az nem lehet. Még csak 19 éves vagyok. Miért velem történik ez meg?! - El kellene menned nőgyógyászhoz. Ő biztosabbat tud mondani. Lehet, hogy csak hibásak voltak a tesztek. De ha terhes vagy, akkor is eldöntheted, hogy megtartod-e a kicsit. - próbált vigasztalni, de nem sok sikerrel.
- Nem fogom elvetetni. - suttogtam magam elé. Felálltam a kanapéról, és a szobámba indultam. Leültem az ágyamba, és folytattam az előbbi tevékenységem. Néztem magam elé, és nem akartam semmire gondolni. Nem akartam gondolkodni. A kávé ellenére, amit ittam, nagyon álmos lettem, és egyik pillanatról a másikra elaludtam.
Nem álmodtam semmit, csak a békesség volt. Nem szólt hozzám senki és semmi, egyedül voltam. Boldog voltam.
Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, de nem voltam egyedül. Egy kéz fonódott a derekamra, és simult hozzám hátulról a kéz tulajdonosa. Nem kellett oda néznem, tudtam, hogy Taylor az. Óvatosan fordultam meg a karjai között, és megpróbáltam visszaaludni. Amíg visszatértem a békességbe, Tay szívdobbanásait hallgattam. Egyenletes, és nyugodt volt, amitől sikerült gyorsan elaludnom. A várva várt béke helyett, újraéltem azt az estét, ami megpecsételte az egész életemet. Láttam a tekintetét, melybe csak az agresszió rejtőzött. Szinte éreztem, ahogy megpofozott, és a földre lökött. Sikítottam, de senki se segített. Tovább sikítottam, amikor valaki a nevemen szólított.
- Hayley. Ébredj fel! - kúszott be az agyamba Taylor hangja, aminek hatására felébredtem. Ziháltan vettem a levegőt, és a víz folyt rólam. - Semmi baj. Csak álom volt. - ölelt magához Tay. Lassan normálissá vált a légzésem, és felnéztem Taylorra. - Jól vagy? - nézett rám, és megpróbált valamit leolvasni a tekintetemből. Bólintottam egyet válaszul, hogy jól vagyok, de ebben nem vagyok biztos.
- Mikor jöttél? - kérdeztem suttogva.
- Clari felhívott, hogy történt valami, és rögtön ide jöttem.
- Elmondta? - sütöttem le a szemem.
- Nem. - nyúlt az állam alá, és emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Azt mondta, hogy inkább te mond el, ha készen állsz rá. - hihetetlen nyugalommal beszélt, amiből rám s átragadt egy kisebb nyugalom. - Elmondod mi történt? - bólintottam egyet, majd gyűjtöttem az erőmet.
- Terhes vagyok. - böktem ki hirtelen. Taylor arcán többféle érzelem futott át, amiből nem tudtam megállapítani, hogy mit érez.
- Tomtól? - kérdezte állnyugalommal.
- Nem. Attól a férfitől. - a mondat végét már csak suttogtam, mert nehezemre esett már ezt mindet elmondani.
- Ez biztos? Nem lehet, hogy csak hibás volt a teszt?
- Még nem száz százalék, de mind a három teszt ezt mutatta. - nem mondott semmit, csak magához húzott és megölelt. Nem is vártam, hogy sajnáljon, vagy bármit is mondjon. Nekem elég az is, ha itt van velem, és nem hagy magamra. - Szeretlek. - néztem a szemébe, amikor kimondtam ezt az egyszerű, de annál többet kifejező egyetlen egy szót.
- Én is téged. - nézett a szemembe, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott az elmúlt pár percben. Lehet, hogy el akar hagyni, mert már nem szeret? Vagy csak sok volt neki ez az egész hirtelen? Abbahagytam a találgatást, addig, amíg összeesküvés elméleteket nem kezdek el gyártani. – Gyere, aludjunk tovább. – simított végig a hajamon, és egy puszit adott a számra. Lefeküdt, majd kérdőn nézett rám, amikor nem feküdtem le mellé. – Nem fekszel le? – volta fel a szemöldökét. Egy sóhajtás után lefeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni. Nagyon megszomjaztam, ezért óvatosan a karjait levéve rólam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Út közben megnéztem az órát, ami fél négyet mutatott. Minden álom kiment a szememből, és ha álmos is lettem volna, akkor se mertem volna elaludni, nehogy visszatérjen az álmom. Leültem a nappaliba, és a tévét bekapcsolva, keresni kezdtem valami nézhető csatornát. Egy katasztrófa-filmnél abbahagytam a kapcsolgatást, és megpróbáltam lekötni a figyelmem. Annyira sikerült lekötni, hogy egyik pillanatról a másikra elaludtam. Reggel, amikor felébredtem, nem emlékeztem rá, hogy mit álmodtam, de lehet, hogy jobb is. Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, a hirtelen fénytől, rögtön vissza is csuktam a szemem, melyet álmosan dörzsölgetni kezdtem. Felültem a kanapén, majd a térdemre könyökölve a fejemet a kezembe hajtva ébredezni kezdtem. Beletelt pár percbe, amíg összeszedtem magam, majd a konyhába indultam, mert onnan hallottam halk beszélgetést. Megálltam az ajtóban, és vártam. Kíváncsi voltam, miről folyik a beszélgetés. Nem szép dolog hallgatózni, és ha úgy nézzük nem is azt tettem, csak ők beszéltek úgy, hogy meghalljam.
- Ugye nem akarod elhagyni? – kérdezte Clari fenyegetően.
- Dehogy. Nagyon szeretem te is tudod, csak ez egyszerre nagyon sok. – válaszolta Taylor sóhajtva. Szinte láttam, ahogy a kezébe temeti a fejét, mint mindig, amikor egy kicsit besokall.
- Mert szerinted neki nem sok, hogy megtudta teherbe esett attól a férfitól, aki megerőszakolta?! – emelte fel egy kicsit a hangját barátnőm. Nem akartam, hogy ezek ketten kinyírják egymást, ezért egy kis zajt csapva magamra vontam a figyelmüket, majd beljebb léptem.
- Jó reggelt. – köszöntem halkan.
- Viszont. – köszöntek egyszerre. Nem kellett feléjük néznem, hogy tudjam Clari vetett egy ezt-még-folytatjuk pillantást Taylorra. Öntöttel egy tálba tejet, majd egy kis műzlit, és az asztalhoz leülve enni kezdtem. Tay és Clari velem szemben álltak, és csak néztek. A kanalat a számhoz emeltem, de annyira idegesített, hogy néznek, hogy vissza is raktam.
- Nagyon megköszönném, ha nem bámulnátok ennyire. – néztem rájuk talán egy kicsit mogorvábban a kelleténél.
- Úgy látszik valaki ma bal lábbal kelt fel. – állapította meg Clari, mire egy nem túl szép pillantással jutalmaztam.
- Kicsim nekem el kell ugranom egy pillanatra. – indult meg felém Tay, majd adott egy puszit a számra.
- Hova mész, és mikor jössz vissza? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem fontos. Egy óra és itt vagyok. – válaszolta, majd olyan gyorsan elrohant, hogy válaszolni se volt időm.
- Remélem nem baj, de kértem időpontot a nőgyógyászodhoz. – tájékoztatott Clari, amikor Taylor kilépett az ajtón.
- Mikorra? – kérdeztem unottan, miközben falatozni kezdtem.
- Ma fél négyre. – ránéztem az órára, ami fél kettőt mutatott.
- Kösz, hogy tájékoztattál. – morogtam az orrom alatt. Tudom, hogy Clari csak segíteni akar, de egyszerűen nem akarok elmenni az orvoshoz. Nagyon kevés az esély rá, hogy közli az orvos, hogy nem vagyok terhes, pedig annak örülnék a legjobban. Egyszerűen félek a választól. – Ne haragudj. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ezért nagyon hálás vagyok. – néztem rá bocsánatkérőn.
- Nem haragszom, és tudom, milyen nehéz lehet most. – mosolygott rám.
- Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám Taylor, és megszorította egy picit a kezemet, amikor látta, hogy dobolok a lábammal a padlón, az orvosra várva.
- Szerinted mi lesz az eredmény? – néztem rá hirtelen.
- Nem tudom. Nem akarok jósolgatni. – tért ki a válasz elől.
- Akkor azt kérdezem, hogy mit fogsz tenni, ha kiderül, hogy terhes vagyok? El fogsz hagyni?
- Ne mondj ilyen butaságot. Tudod, hogy nem hagylak el ilyen dolog miatt. Erről az egészről nem te tehetsz. – a válasza végén egy puszit adott a számra, amit nyomatékosításként szánt.
- Miss Stryder? – hívott be a nővér a dokihoz.
- Itt megvárlak. – nyugtatott meg Taylor, majd egy utolsó pillantást rá vetve, beléptem az orvoshoz.
- Jó napot. – köszöntem, majd leültem az ágyra.
- Üdvözlöm. Történt valami? Nem régen volt ellenőrzésen. – mosolygott rám barátságosan Dr. Lesley.
- Azt hiszem, terhes vagyok.
- Értem. Akkor elvégzünk pár vizsgálatot, hogy meggyőződjünk róla, hogy így van-e.
- Rendben. – egyeztem bele egy sóhajtás után.
- Na… Mi volt ez a sóhajtás? Nem szeretné ezt a kisbabát? – nézett rám kíváncsian.
- Még fiatal vagyok egy kisbabához, de ha attól a férfitól lenne akit szeretek, akkor az nem zavarna. De nem tőle van, mert azóta az eset óta nem voltam együtt úgy senkivel. – tudtam, hogy tudja mire gondolok, és egy „idegennek” sokkal könnyebb volt elmondani. Pár vizsgálatot elvégzett, majd az ultrahanggal megnézte, terhes vagyok-e.
- Meg is van az eredmény. – nézett rám a monitorról a doki. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, és ez megijesztett. Ha látok valamit az arcán az lehet, hogy megkönnyítette volna a dolgot, de lehet, hogy nem. Egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a jobb. Már lassan ott tartok, hogy semmit se tudok.
2011. április 25., hétfő
Everlasting love or career? - 17. fejezet
Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon sokat késtem vele, de nagyon időm se volt írni, és igazából ihletem se nagyon volt.
A következő résszel igyekezni fogok ígérem!
Köszönöm szépen a komikat az előző fejezethez, és sok szeretettel üdvözlöm az új rendszeres olvasókat :)
Jó olvasást mindenkinek, és így az ünnepek végén Kellemes Húsvéti Ünnepeket :)
Puszy Chanel
- Kérlek, ne haragudj rám! - néztem rá bocsánatkérően.
- Csak ezért jöttél, vagy van esetleg más is? - kérdezte kicsit idegesen.
- Beszéljük meg.
- Szerintem nincs mit megbeszélnünk. - vágta hozzám kíméletlenül. Kicsit rosszul esett, de igaza van. Megérdemlem, hogy így beszéljen velem.
- Kérlek. - próbáltam meg újra, és végre beadta a derekát.
- Hallgatlak. - nézett rám türelmetlenül.
- Nem tudtam volna nézni, ahogy szenvedsz miattam, és ezért mondtam, hogy legyen vége.
- Megpróbáltam volna segíteni, és veled lettem volna, hogy segítsek túllépni, de Te elküldtél! - a mondata végére felemelte a hangját, és a félelem kezdett eluralkodni felettem. Hátráltam egyet, amikor közelebb jött hozzám. Mikor látta, hogy hátrálok, megállt ott ahol volt. - Nem foglak bántani. - nézett fájdalmasan a szemembe, és most már nem emelte fel a hangját. - Én még mindig szeretlek.
- Én is téged, de ez nem működne köztünk. - ráztam meg a fejem a nem szónál. - Jobb lenne, ha csak barátok lennénk.
- Lehet, de ha meggondolod magad, tudod hol találsz. - engedett meg egy mosolyféleséget, de nem volt valami biztató. Közelebb léptem hozzá, és szorosan megöleltem. Nem az igazi Tom volt, és én tettem ezt vele. Miattam nem olyan, mint régen. Így nem akartam itt hagyni.
- Öhm...Kérdezhetek valamit? - néztem rá összevont szemöldökkel. Bólintott egyet, jelezve, hogy nyugodtan mondjam. - Mikor takarítottál itt utoljára? - néztem körül a szobában, ami egy szemétdombra hasonlított jelen pillanatban.
- Pár napja, vagyis inkább hete. - vakarta meg a fejét, miközben gondolkodott.
- Hoznál egy szemetes zsákot? - néztem rá kérdőn.
- Majd kitakarítok később. Nem akarom, hogy te takaríts helyettem.
- Ne beszélj hülyeségeket. Mind a ketten tudjuk, hogy el fog tartani egy darabig, amíg rá veszed magad, hogy kitakaríts itt. - mosolyogtam rá mindentudóan.
- Ismersz már. - nevette el magát, majd a nevetése alább hagyott, és mélyen a szemembe nézett. Egyre közelebb jött, de elkaptam a tekintetem, és a kezemmel megállítottam.
- Ezt nem kellene. - suttogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja.
- Igazad van, de olyan nehéz. - emelte fel az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Akarod, hogy elmenjek? - nem szívesen hagytam volna itt, de ha Ő azt szerette volna, akkor elmentem volna.
- Nem. Így legalább a közelemben vagy. - simogatta meg az arcom.
- Itt maradok, de csak egy feltétellel. - néztem rá komolyan. - Kitakarítunk a szobádban. Hoznál egy zsákot, amibe pakolhatjuk a szemetet? Csodálkozom, hogy megtaláltad az ajtót. - fordultam felé kérdőn.
- Persze. - mondta, és már indult is az ajtó felé. Az ablakhoz sétáltam, átlépve a szétdobált ruhák kupacát. Elhúztam a sötétítő függönyt, és az ablakot kinyitottam, hogy tiszta levegő cserélje fel a jelenlegit. Az ablak kinyitása után, a koszos ruhákat a földről felvettem, és a fürdőben lévő szennyes-tartóba pakoltam bele. Ha már itt voltam, akkor elindítottam egy mosást is, hogy valamivel előrébb legyünk. Mikor visszaléptem a szobába, akkor érkezett meg Tom is. Ketten gyorsan kész lettünk mindennel, és a szoba szebb volt, mint újkorában. Amikor kész lettünk, még egy kicsit beszélgettünk, majd elköszöntem, hisz haza kell mennem. A nappaliba nem volt senki, ezért Taylor szobája felé indultam, mert tőle is el akartam köszönni. Bekopogtam, de nem válaszolt senki. Még egyszer bekopogtam, de semmi. Óvatosan benyitottam, de nem volt bent senki. Lehet, hogy elment itthonról. De akkor biztos, hogy elköszönt volna. - gondolkodtam el. Feladva a nem túl sikeres keresést, az udvarra indultam. Út közben hívtam egy taxit, hisz fogalmam sincs, hogy busszal vagy esetleg gyalog hogy jutnék haza. Amikor a bejárati ajtót csuktam be, egy alakot véltem felfedezni a padon a kertben. Már messziről felismertem, ezért közelebb sétáltam hozzá.
- Mindent sikerült megbeszélnetek? - kérdezte, amikor leültem mellé a padra.
- Igen. Hamarosan itt lesz a taxi, és hazamegyek.
- Maradj még. - fordult felém, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem is tudom.
- Kérlek. - nézett rám hatalmas szemekkel, aminek hatására beadtam a derekam.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Egy pillanat, csak lemondom a taxit. - álltam fel mellőle, és tárcsáztam a számot. Amikor sikerült lemondani, két kéz fonódott a derekamra. Lassan megfordultam a karok között, és két gyönyörű szempárba néztem bele. Lassan közelebb hajoltunk egymáshoz, majd az ajkunk elérte egymást. Egyre vadabbul kezdtük el egymást csókolni, és pár perccel később, levegőhiány miatt váltunk el egymástól. A fejem Taylor vállára hajtottam, és csak akkor vettem észre, hogy hol vagyunk. Tay a padon ült, én pedig vele szemben az ölében. Nem tudom, hogy meddig ültünk ott, de a levegő kezdett lehűlni, és fázni kezdtem.
- Menjünk be, nehogy megfázz. - simított végig a hátamon.
- Oké. - álltam fel nehézkesen, hisz máris hiányzott az ölelése. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezek után, de most nem is akartam ilyeneken gondolkodni. Kézen fogva mentünk be a nappaliba, majd leültünk a kanapéra. Az ölébe ültem, és egy csókot nyomtam az ajkaira. Ezer meg ezer érzelem kavargott bennem, és nem tudtam, hogy helyes-e amit teszek. Lehet, hogy meg fogom bánni az egészet, de ha nem teszem meg lehet, hogy akkor cselekszem helytelenül.
- Mi lesz most? - hajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a szíve ütemes dobogását.
- Próbáljuk meg együtt. - kérte határozottan.
- Nem akarlak elveszíteni.
- Miért veszítenél el? - kérdezte értetlenül.
- Ha nem működne köztünk a dolog, akkor nem akarlak elveszíteni. Szükségem van rád.
- Nem fogsz elveszíteni. Mindig ott leszek veled. - szorított magához közelebb, és egy puszit adott a fejemre. Felemeltem a fejem, és egy csókért nyújtózkodtam, amit meg is kaptam.
- Khm... Fiatalok, miről maradtunk le? - kérdezte Rob, aki Kellannal együtt állt az ajtóban.
- Nem akartunk megzavarni titeket. Nyugodtan folytassátok, mi addig nézünk titeket. Szerintem most jön a vetkőzéses dolog. - vigyorgott kajánul Kellan.
2 héttel később
- Clari! - kiabáltam az előszobából, hogy végre elindulhassunk a tájékoztatóra a filmmel kapcsolatban. Clari felajánlotta, hogy elkísér, hogy ne legyek annyira egyedül. Egyáltalán nem lettem volna egyedül, hisz Taylor és apa is ott lesz, de nem tagadhatom meg Claritól, hogy szétnézzen a pasikínálaton. Nem mondta ki, hogy azért szeretne jönni, de ismerem már. Hisz, ha csak azért akarna jönni, hogy ne legyek egyedül, akkor nem tollászkodna már lassan egy órája a tükör előtt.
- Megyek már! - kiabált vissza, így tőlünk zengett az egész lakás, meg lehet, hogy az egész utca. Leültem az előszobába egy székre, és megpróbáltam türelmesen várni. Nem nagyon szeretnék már az első alkalommal elkésni, hisz milyen az már. Nem lennék túlságosan szimpatikus a kollégák szemében. - Itt is vagyok. - került elő körülbelül tíz perccel később drága barátnőm. Amikor megéreztem a parfümjét, a gyomrom émelyegni kezdett, és a reggeli visszakívánkozott. A fürdőbe rohantam, és mindent kiadtam magamból, amit eddig fogyasztottam.
- Hayley jól vagy? - jött be aggodalmasan Clari a fürdőbe. Megmostam a fogam, és az arcomat megtörölve, kinyögtem egy igent. - Biztos jól vagy? Eléggé sápadt vagy. - aggodalmaskodott tovább.
- Jól vagyok, csak biztos elkaptam valami vírust. - Lassan sikerült elindulnunk, és mivel én vezettem, ezért odaértünk időben, sőt még egy kicsit korán is. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, még egyszer tükörbe nézett Clari, és megigazította a sminkjét.
- Menjünk már. Nagyon szép vagy. - dicsértem meg, hátha akkor hamarabb bejutunk. Pár perc győzködés után, végre eljutottunk a bejáratig. A kártyánk - melyet a belépéshez kaptunk- felmutatása után. Egy teremhez irányítottak minket, ahol lesz a tájékoztató. A hatalmas terembe még csak egy személy volt, aki nem más volt, mint Taylor.
- Szia. - köszöntem neki mosolyogva, és felé lépkedtem.
- Szia. - indult meg ő is felénk, és boldogan a karjaiba zárt. Szorosan hozzá simultam, majd boldogan csókoltuk meg egymást.
- Nagyon örülök, hogy ennyire örültök egymásnak, de ha titokban akarjátok tartani, hogy együtt vagytok, akkor ideje lenne szétválnotok. - szólt közbe Clari. Kivételesen hallgattunk rá, és elengedtük egymást egy utolsó csók után.
- Gyönyörű vagy. - nézett végig rajtam elismerően, amitől éreztem, hogy elpirultam. Taylorral leültünk egymás mellé az asztalhoz, ami a terem közepén volt, Clari pedig a kanapéra, ami a fal mentén terült el. Lassan az egész terem megtelt, és már csak apa hiányzott. Mindenki nagyon szimpatikusnak tűnt, és amíg vártunk apára, mindenki mindenkivel szóba elegyedett. Senki nem volt beképzelt színész, mindenki két lábon a földön járt. Lassan apa is megérkezett, így kezdetét is vehette a megbeszélés. Minden fontos információt megtudtunk, és elmondta, hogy mit vár el tőlünk. Amikor ezzel végeztünk, Clarival és Taylorral, elindultunk ki az autónkig.
- Több parfümöt fújtál magadra? - fordultam Tay felé, az orromat befogva.
- Egyáltalán nem. Most talán még kevesebbet is használtam. - nézett rám furcsán. - Minden rendben? - jött utánam, amikor az ablakon kihajoltam, hogy egy kis friss levegő jusson a tüdőmbe.
- Persze. Minden rendben. - mosolyogtam rá, amikor elmúlt a hányingerem.
- Biztos? Nem kellene elmenned egy orvoshoz? - aggodalmaskodott tovább.
- Dehogy. Minden a legnagyobb rendben van. - próbáltam meggyőzni, de Clari nem igazán volt segítőkész, és elárulta, hogy reggel is volt hasonló.
- Nyugodtabb lennék, ha megnézetnéd magad egy orvossal.
- Nem kell, hisz ez csak valami vírus lehet. Ha rosszabb lesz, akkor ígérem, hogy elmegyek. - győzködtem tovább.
- Rendben. Clari kérlek figyelj rá. - fordult most Clarihoz. Nem hiszem el, hogy megfigyeltet a barátnőmmel.
- Úgy csináltok, mintha két éves lennék. - sóhajtottam unottan. Mivel észre se vették, hogy beszélek hozzájuk, ezért elindultam le az autómhoz. Már a liftben álltam, amikor feltűnt nekik, hogy nem vagyok ott, ezért utánam indultak. Szóltak, hogy várjam meg őket, de nekem eszem ágában se volt. Vigyorogva integettem nekik, amikor loholtak a lift felé, de nem érték el, mert pontosan az orruk előtt csukódott be az ajtó. Amikor leértem a földszintre, a lift környékén nem láttam se Clarit, se Taylort, de nem akartam ott ácsorogni, ezért az autómhoz sétáltam. Biztos a következő lifttel jön a két lustaság. - gondolkodtam el. Amikor az ajtót nyitottam ki, hogy beüljek, két kéz kulcsolódott a derekamra, amitől ijedtemben ugrottam egyet.
- Azt hitted, hogy megúszod, hogy fent hagytál minket? - suttogta a fülembe Taylor.
- Reménykedtem benne. - szorítottam a szívemre a kezem, hogy ne ugorjon ki a helyéről.
- Még majd eldöntöm, hogy mi legyen a büntetésed. - nézett rám egy kaján vigyorral a képén.
- Kevesebb időt kellene eltöltened Kellannal. Kezdesz hasonlítani rá.
- Kár, hogy pont Kellel hasonlítasz össze. - húzta el a száját, de a mosoly ott bujkált a szája szélében.
- Ha szeretnéd akkor Mr. Beannel foglak összehasonlítani, vagy esetleg Dagobert bácsival.
- Akkor inkább maradjunk Kellannál. - nevette el magát a lehetőségek hallatán.
- Fantasztikus, hogy ennyire élvezitek a választási lehetőségeket, de én haza szeretnék menni. - méltatlankodott Clari.
- Mindjárt megyünk Morgó. - néztem rá mosolyogva. Kicsit mogorva, hisz nem talált egyetlen egy olyan pasit se, akire kivethetné a hálóját, így hiába kelt fel.
- Morgó vagy te. - pufogott tovább, majd beült az autóba.
- Menjetek, amíg fel nem robban. - mutatott Clarira a mondata végére. Váltottunk egy búcsúcsókot, majd beültem az autóba, és éppen indultam volna, amikor hatalmas csattanást hallottam arról, amerre Taylor indult.
Tudom, hogy nagyon sokat késtem vele, de nagyon időm se volt írni, és igazából ihletem se nagyon volt.
A következő résszel igyekezni fogok ígérem!
Köszönöm szépen a komikat az előző fejezethez, és sok szeretettel üdvözlöm az új rendszeres olvasókat :)
Jó olvasást mindenkinek, és így az ünnepek végén Kellemes Húsvéti Ünnepeket :)
Puszy Chanel
- Kérlek, ne haragudj rám! - néztem rá bocsánatkérően.
- Csak ezért jöttél, vagy van esetleg más is? - kérdezte kicsit idegesen.
- Beszéljük meg.
- Szerintem nincs mit megbeszélnünk. - vágta hozzám kíméletlenül. Kicsit rosszul esett, de igaza van. Megérdemlem, hogy így beszéljen velem.
- Kérlek. - próbáltam meg újra, és végre beadta a derekát.
- Hallgatlak. - nézett rám türelmetlenül.
- Nem tudtam volna nézni, ahogy szenvedsz miattam, és ezért mondtam, hogy legyen vége.
- Megpróbáltam volna segíteni, és veled lettem volna, hogy segítsek túllépni, de Te elküldtél! - a mondata végére felemelte a hangját, és a félelem kezdett eluralkodni felettem. Hátráltam egyet, amikor közelebb jött hozzám. Mikor látta, hogy hátrálok, megállt ott ahol volt. - Nem foglak bántani. - nézett fájdalmasan a szemembe, és most már nem emelte fel a hangját. - Én még mindig szeretlek.
- Én is téged, de ez nem működne köztünk. - ráztam meg a fejem a nem szónál. - Jobb lenne, ha csak barátok lennénk.
- Lehet, de ha meggondolod magad, tudod hol találsz. - engedett meg egy mosolyféleséget, de nem volt valami biztató. Közelebb léptem hozzá, és szorosan megöleltem. Nem az igazi Tom volt, és én tettem ezt vele. Miattam nem olyan, mint régen. Így nem akartam itt hagyni.
- Öhm...Kérdezhetek valamit? - néztem rá összevont szemöldökkel. Bólintott egyet, jelezve, hogy nyugodtan mondjam. - Mikor takarítottál itt utoljára? - néztem körül a szobában, ami egy szemétdombra hasonlított jelen pillanatban.
- Pár napja, vagyis inkább hete. - vakarta meg a fejét, miközben gondolkodott.
- Hoznál egy szemetes zsákot? - néztem rá kérdőn.
- Majd kitakarítok később. Nem akarom, hogy te takaríts helyettem.
- Ne beszélj hülyeségeket. Mind a ketten tudjuk, hogy el fog tartani egy darabig, amíg rá veszed magad, hogy kitakaríts itt. - mosolyogtam rá mindentudóan.
- Ismersz már. - nevette el magát, majd a nevetése alább hagyott, és mélyen a szemembe nézett. Egyre közelebb jött, de elkaptam a tekintetem, és a kezemmel megállítottam.
- Ezt nem kellene. - suttogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja.
- Igazad van, de olyan nehéz. - emelte fel az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Akarod, hogy elmenjek? - nem szívesen hagytam volna itt, de ha Ő azt szerette volna, akkor elmentem volna.
- Nem. Így legalább a közelemben vagy. - simogatta meg az arcom.
- Itt maradok, de csak egy feltétellel. - néztem rá komolyan. - Kitakarítunk a szobádban. Hoznál egy zsákot, amibe pakolhatjuk a szemetet? Csodálkozom, hogy megtaláltad az ajtót. - fordultam felé kérdőn.
- Persze. - mondta, és már indult is az ajtó felé. Az ablakhoz sétáltam, átlépve a szétdobált ruhák kupacát. Elhúztam a sötétítő függönyt, és az ablakot kinyitottam, hogy tiszta levegő cserélje fel a jelenlegit. Az ablak kinyitása után, a koszos ruhákat a földről felvettem, és a fürdőben lévő szennyes-tartóba pakoltam bele. Ha már itt voltam, akkor elindítottam egy mosást is, hogy valamivel előrébb legyünk. Mikor visszaléptem a szobába, akkor érkezett meg Tom is. Ketten gyorsan kész lettünk mindennel, és a szoba szebb volt, mint újkorában. Amikor kész lettünk, még egy kicsit beszélgettünk, majd elköszöntem, hisz haza kell mennem. A nappaliba nem volt senki, ezért Taylor szobája felé indultam, mert tőle is el akartam köszönni. Bekopogtam, de nem válaszolt senki. Még egyszer bekopogtam, de semmi. Óvatosan benyitottam, de nem volt bent senki. Lehet, hogy elment itthonról. De akkor biztos, hogy elköszönt volna. - gondolkodtam el. Feladva a nem túl sikeres keresést, az udvarra indultam. Út közben hívtam egy taxit, hisz fogalmam sincs, hogy busszal vagy esetleg gyalog hogy jutnék haza. Amikor a bejárati ajtót csuktam be, egy alakot véltem felfedezni a padon a kertben. Már messziről felismertem, ezért közelebb sétáltam hozzá.
- Mindent sikerült megbeszélnetek? - kérdezte, amikor leültem mellé a padra.
- Igen. Hamarosan itt lesz a taxi, és hazamegyek.
- Maradj még. - fordult felém, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem is tudom.
- Kérlek. - nézett rám hatalmas szemekkel, aminek hatására beadtam a derekam.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Egy pillanat, csak lemondom a taxit. - álltam fel mellőle, és tárcsáztam a számot. Amikor sikerült lemondani, két kéz fonódott a derekamra. Lassan megfordultam a karok között, és két gyönyörű szempárba néztem bele. Lassan közelebb hajoltunk egymáshoz, majd az ajkunk elérte egymást. Egyre vadabbul kezdtük el egymást csókolni, és pár perccel később, levegőhiány miatt váltunk el egymástól. A fejem Taylor vállára hajtottam, és csak akkor vettem észre, hogy hol vagyunk. Tay a padon ült, én pedig vele szemben az ölében. Nem tudom, hogy meddig ültünk ott, de a levegő kezdett lehűlni, és fázni kezdtem.
- Menjünk be, nehogy megfázz. - simított végig a hátamon.
- Oké. - álltam fel nehézkesen, hisz máris hiányzott az ölelése. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezek után, de most nem is akartam ilyeneken gondolkodni. Kézen fogva mentünk be a nappaliba, majd leültünk a kanapéra. Az ölébe ültem, és egy csókot nyomtam az ajkaira. Ezer meg ezer érzelem kavargott bennem, és nem tudtam, hogy helyes-e amit teszek. Lehet, hogy meg fogom bánni az egészet, de ha nem teszem meg lehet, hogy akkor cselekszem helytelenül.
- Mi lesz most? - hajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a szíve ütemes dobogását.
- Próbáljuk meg együtt. - kérte határozottan.
- Nem akarlak elveszíteni.
- Miért veszítenél el? - kérdezte értetlenül.
- Ha nem működne köztünk a dolog, akkor nem akarlak elveszíteni. Szükségem van rád.
- Nem fogsz elveszíteni. Mindig ott leszek veled. - szorított magához közelebb, és egy puszit adott a fejemre. Felemeltem a fejem, és egy csókért nyújtózkodtam, amit meg is kaptam.
- Khm... Fiatalok, miről maradtunk le? - kérdezte Rob, aki Kellannal együtt állt az ajtóban.
- Nem akartunk megzavarni titeket. Nyugodtan folytassátok, mi addig nézünk titeket. Szerintem most jön a vetkőzéses dolog. - vigyorgott kajánul Kellan.
2 héttel később
- Clari! - kiabáltam az előszobából, hogy végre elindulhassunk a tájékoztatóra a filmmel kapcsolatban. Clari felajánlotta, hogy elkísér, hogy ne legyek annyira egyedül. Egyáltalán nem lettem volna egyedül, hisz Taylor és apa is ott lesz, de nem tagadhatom meg Claritól, hogy szétnézzen a pasikínálaton. Nem mondta ki, hogy azért szeretne jönni, de ismerem már. Hisz, ha csak azért akarna jönni, hogy ne legyek egyedül, akkor nem tollászkodna már lassan egy órája a tükör előtt.
- Megyek már! - kiabált vissza, így tőlünk zengett az egész lakás, meg lehet, hogy az egész utca. Leültem az előszobába egy székre, és megpróbáltam türelmesen várni. Nem nagyon szeretnék már az első alkalommal elkésni, hisz milyen az már. Nem lennék túlságosan szimpatikus a kollégák szemében. - Itt is vagyok. - került elő körülbelül tíz perccel később drága barátnőm. Amikor megéreztem a parfümjét, a gyomrom émelyegni kezdett, és a reggeli visszakívánkozott. A fürdőbe rohantam, és mindent kiadtam magamból, amit eddig fogyasztottam.
- Hayley jól vagy? - jött be aggodalmasan Clari a fürdőbe. Megmostam a fogam, és az arcomat megtörölve, kinyögtem egy igent. - Biztos jól vagy? Eléggé sápadt vagy. - aggodalmaskodott tovább.
- Jól vagyok, csak biztos elkaptam valami vírust. - Lassan sikerült elindulnunk, és mivel én vezettem, ezért odaértünk időben, sőt még egy kicsit korán is. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, még egyszer tükörbe nézett Clari, és megigazította a sminkjét.
- Menjünk már. Nagyon szép vagy. - dicsértem meg, hátha akkor hamarabb bejutunk. Pár perc győzködés után, végre eljutottunk a bejáratig. A kártyánk - melyet a belépéshez kaptunk- felmutatása után. Egy teremhez irányítottak minket, ahol lesz a tájékoztató. A hatalmas terembe még csak egy személy volt, aki nem más volt, mint Taylor.
- Szia. - köszöntem neki mosolyogva, és felé lépkedtem.
- Szia. - indult meg ő is felénk, és boldogan a karjaiba zárt. Szorosan hozzá simultam, majd boldogan csókoltuk meg egymást.
- Nagyon örülök, hogy ennyire örültök egymásnak, de ha titokban akarjátok tartani, hogy együtt vagytok, akkor ideje lenne szétválnotok. - szólt közbe Clari. Kivételesen hallgattunk rá, és elengedtük egymást egy utolsó csók után.
- Gyönyörű vagy. - nézett végig rajtam elismerően, amitől éreztem, hogy elpirultam. Taylorral leültünk egymás mellé az asztalhoz, ami a terem közepén volt, Clari pedig a kanapéra, ami a fal mentén terült el. Lassan az egész terem megtelt, és már csak apa hiányzott. Mindenki nagyon szimpatikusnak tűnt, és amíg vártunk apára, mindenki mindenkivel szóba elegyedett. Senki nem volt beképzelt színész, mindenki két lábon a földön járt. Lassan apa is megérkezett, így kezdetét is vehette a megbeszélés. Minden fontos információt megtudtunk, és elmondta, hogy mit vár el tőlünk. Amikor ezzel végeztünk, Clarival és Taylorral, elindultunk ki az autónkig.
- Több parfümöt fújtál magadra? - fordultam Tay felé, az orromat befogva.
- Egyáltalán nem. Most talán még kevesebbet is használtam. - nézett rám furcsán. - Minden rendben? - jött utánam, amikor az ablakon kihajoltam, hogy egy kis friss levegő jusson a tüdőmbe.
- Persze. Minden rendben. - mosolyogtam rá, amikor elmúlt a hányingerem.
- Biztos? Nem kellene elmenned egy orvoshoz? - aggodalmaskodott tovább.
- Dehogy. Minden a legnagyobb rendben van. - próbáltam meggyőzni, de Clari nem igazán volt segítőkész, és elárulta, hogy reggel is volt hasonló.
- Nyugodtabb lennék, ha megnézetnéd magad egy orvossal.
- Nem kell, hisz ez csak valami vírus lehet. Ha rosszabb lesz, akkor ígérem, hogy elmegyek. - győzködtem tovább.
- Rendben. Clari kérlek figyelj rá. - fordult most Clarihoz. Nem hiszem el, hogy megfigyeltet a barátnőmmel.
- Úgy csináltok, mintha két éves lennék. - sóhajtottam unottan. Mivel észre se vették, hogy beszélek hozzájuk, ezért elindultam le az autómhoz. Már a liftben álltam, amikor feltűnt nekik, hogy nem vagyok ott, ezért utánam indultak. Szóltak, hogy várjam meg őket, de nekem eszem ágában se volt. Vigyorogva integettem nekik, amikor loholtak a lift felé, de nem érték el, mert pontosan az orruk előtt csukódott be az ajtó. Amikor leértem a földszintre, a lift környékén nem láttam se Clarit, se Taylort, de nem akartam ott ácsorogni, ezért az autómhoz sétáltam. Biztos a következő lifttel jön a két lustaság. - gondolkodtam el. Amikor az ajtót nyitottam ki, hogy beüljek, két kéz kulcsolódott a derekamra, amitől ijedtemben ugrottam egyet.
- Azt hitted, hogy megúszod, hogy fent hagytál minket? - suttogta a fülembe Taylor.
- Reménykedtem benne. - szorítottam a szívemre a kezem, hogy ne ugorjon ki a helyéről.
- Még majd eldöntöm, hogy mi legyen a büntetésed. - nézett rám egy kaján vigyorral a képén.
- Kevesebb időt kellene eltöltened Kellannal. Kezdesz hasonlítani rá.
- Kár, hogy pont Kellel hasonlítasz össze. - húzta el a száját, de a mosoly ott bujkált a szája szélében.
- Ha szeretnéd akkor Mr. Beannel foglak összehasonlítani, vagy esetleg Dagobert bácsival.
- Akkor inkább maradjunk Kellannál. - nevette el magát a lehetőségek hallatán.
- Fantasztikus, hogy ennyire élvezitek a választási lehetőségeket, de én haza szeretnék menni. - méltatlankodott Clari.
- Mindjárt megyünk Morgó. - néztem rá mosolyogva. Kicsit mogorva, hisz nem talált egyetlen egy olyan pasit se, akire kivethetné a hálóját, így hiába kelt fel.
- Morgó vagy te. - pufogott tovább, majd beült az autóba.
- Menjetek, amíg fel nem robban. - mutatott Clarira a mondata végére. Váltottunk egy búcsúcsókot, majd beültem az autóba, és éppen indultam volna, amikor hatalmas csattanást hallottam arról, amerre Taylor indult.
2011. március 19., szombat
Everlasting love or career? - 16. fejezet
Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen soká hoztam ezt a részt, de egyszerűen nem ment az írás...
Nem sikerült egy hosszú fejezetet összehozni, de azért remélem nem haragszotok.
A fejezet minősége nem lett a legjobb, de igyekszem a következő fejezetbe mindent beleadni!
Köszönöm az előző részhez írt komikat!
Nem is fecsegek többet!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Közelebb léptem Taylorhoz, aki döbbenten nézett rám. Nem éreztem a félelmet, ami akkor töltött el, amikor másik férfira ránéztem. Megbíztam benne. Átszeltem a kettőnk közötti távolságot, és megöleltem. Megöleltem! Először dermedten állt, majd viszonozta az ölelésem, és a hátamat kezdte simogatni.
- Nem félsz tőlem? - kérdezte csendesen. - Vagy csak álmodom? - töprengett hangosan.
- Nem félek. Nem fogsz bántani ugye? - néztem fel rá óvatosan.
- Ilyen eszedbe se jusson. - dorgált meg kedvesen. - Hova indultál?
- Meg akartam nézni, hogy nyitva van-e még a büfé. Éhen halok.
- A büfé már nincs nyitva, de hozhatok neked finom hamburgert, ha szeretnéd.
- Megtennéd? - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Persze. - Visszamentem a szobába, és az ágyba fekve vártam, hogy visszaérjen Tay. A gyomrom hangosan korgott már az éhségtől, de türelmesen vártam. Fél órát kellett várnom, hogy megérkezzen a hamburgerem.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, de nem tudtam, hogy milyet szeretnél, ezért többet is hoztam. Remélem lesz valamelyik, amelyiket szereted.
- Jujj. Köszönöm szépen. Egyébként, bármelyiket megeszem. - mosolyogtam rá. Lerakta elém a táskát, melyben ötféle hamburger volt. Elmondta, hogy szerinte melyik melyik, bár nem tudta biztosan. Kivettem az elsőt, amelyik csomagolása a legszimpatikusabb volt nekem. Sajtos-gombás volt, ami az egyik kedvencem. Fantasztikus érzés volt, hogy végre táplálékhoz jutottam. Még egyet megettem, ami sajtos volt, aztán elért az az érzés, amire lassan egy órája vártam. A jóllakottság érzése.
- Egyél még nyugodtan.
- Majd kipukkadok. - terültem el az ágyon.
- Sziasztok. - nyitogatta álmos szemeit Clari, majd köszönt nekünk. - Hát ti?
- Hoztam enni a kisasszonynak, aki éhen akart már halni. - válaszolt Tay helyettem. Clari zavarodottan nézett rám, de jeleztem a pillantásommal, hogy majd elmesélem. Bólintott, majd felállt a kanapéról, és odajött hozzám, hogy adjon egy puszit. Éreztem rajta, hogy zavart, de nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy a kialakult szituáció miatt? Arrébb csúsztam az ágyon, Clari pedig befeküdt mellém.
- Mikor kezdődne a film forgatása? - kérdeztem Taytől, amikor eszembe jutott a film.
- Apukád elhalasztotta egy hónappal, így még van másfél hónapod gyógyulni.
- Nagyszerű. - sóhajtottam örömtelenül. Nem akarok menni erre a forgatásra. Nem vagyok színésznő, és fogalmam sincs, hogy hogy egyezhettem ebbe bele, de arról sincs, hogy apának hogy juthatott ilyen az eszébe. Azon se csodálkoznék a végén, ha Aranymálna-díjra jelölnék a filmet.
- Nekem most mennem kell, de sietek vissza. - állt fel Tay a székből, és egy puszit adott a fejemre, majd kisétált az ajtón. Egyszerűen nem félek tőle. Nincs az, hogy amikor meglátom, egész testemet átjárja a félelem. Helyette inkább a melegség. Amikor meglátom, boldog vagyok. Szeretek vele lenni, és szeretem is, de nem szerelemből. Vagyis nem tudom. Nem! Nem szerethetem! Nekem Ő csak egy barátnak kell, hogy legyen. Olyan barát, aki mellettem van, amikor szükségem van rá, vagy én vagyok mellette, amikor neki van szüksége rám. Ez így van rendjén.
- Miről maradtam le? Mennyi mindent aludtam át? - szakította meg a gondolatmenetemet Clari.
- Röviden. Szakítottam Tommal, rájöttem, hogy nem félek Taylortól, és hozott nekem reggelit.
- Wow. Pörögtek ám az események hány óra alatt is? Tíz? - nézett rám kicsit döbbenten.
- Nem. Azt hiszem, hogy maximum három óra hossza lehetett.
- Te tudod, hogy mit csinálsz. - suttogta maga elé.
- Most mi rosszat csináltam vagy mondtam? - kérdeztem egy sóhajtás után.
- Megyek megnéztem Tomot, hogy hogy van. - állt fel az ágyról, és a táskáját felvéve kiment a kórteremből. Megakartam állítani, de mikor észbe kaptam, már rég kiment. Nem értem, hogy mi ütött bele. Sose viselkedett még így.
- Bejöhetünk? - kukucskáltak be az ajtón Nikki és Ash.
- Persze. - mosolyogtam rájuk. Egyszerűen nem értem Clarit.
- Hogy vagy?
- Jól. - válaszoltam röviden, mert még mindig Clarin gondolkodtam. Akármeddig gondolkodhattam volna, nem jutottam volna előbbre, így vártam, hogy visszajöjjön, és megmagyarázza a dolgokat.
- Mikor engednek ki? - kérdezte Ash, és leült az ágyam szélére.
- Majd a pszichológus dönti el. - sóhajtottam egyet, majd hátradőltem az ágyon. A lányok még maradtak egy kicsit, majd el kellett menniük egy fotózásra. Nem sokkal később Clari visszajött, így végre megtudtam kérdezni, hogy miért rohant el.
- Megnéztem, hogy Tom hogy van. - ült le a kanapéra. Furcsa volt, hogy nem mellém ült, de nem akartam bemagyarázni semmit magamnak.
- És hogy van? - egy kicsit lelkiismeret furdalásom támadt, hogy nem érdekelt, hogy mi van Tommal, holott pár órával ezelőtt még a barátom volt.
- Az biztos, hogy rosszabbul érzi magát, mint te. - nézett rám kicsit csalódottan. Ha azt akarta elérni a nézésével, hogy szörnyen érezzem magam, sikerült neki. Pocsékol éreztem magam.
- Nem tudod, hogy hol van a cigim? - álltam fel az ágyból, és próbáltam megtalálni a dobozt. A begipszelt karom nem könnyítette meg a keresést, de nem adtam fel. Mikor megunta Clari a szenvedésem, odaadta nekem, és ki tudtam menni az erkélyre elszívni egy vagy esetleg több szálat. Az erkélyre amikor kiléptem, mélyet szippantottam Los Angeles levegőjéből, mely cseppet se mondható tisztának. Fél órát biztosan kint voltam, de nem is akartam visszamenni. Hiányzott már nagyon a napfény, és ez most tudatosult bennem. Próbáltam nem Tomra gondolni, de nem igazán jött össze. Megbántottam, és most miattam szenved, de nem tudtam vele maradni. Egyszerűen képtelen voltam.
3 héttel később
Már egy hete kiengedtek a kórházból, és majdnem egész héten otthon voltam bezárva. Egyszer kétszer mozdultam csak ki otthonról, és minden rendben volt, amikor férfiak voltak körülöttem. Ugyan úgy a közelükben tudtam maradni, mint azelőtt. Ma viszont amikor felkeltem az egész gyomrom görcsben állt. Be kell mennem a rendőrségre, hogy azonosítsam az elkövetőt. Hirtelen ért, amikor tegnap telefonáltak, hisz ilyen korán nem számítottam rá, hogy azonosítanom kellene vagy valami. Egy újabb cigiért nyúltam, hátha sikerül egy kicsit lenyugodnom. Kicsivel később egy kicsit megnyugodtam, és elindultam, hogy felöltözzek. Mikor becsuktam az erkélyajtót, csöngetett valaki, ezért előbb oda indultam el. Mivel Clari már nincs itthon, ezért kénytelen vagyok kinyitni. Taylor állt az ajtóban.
- Szia. - mosolyogtam rá. Furcsa melegség töltötte el a bensőmet, amikor megláttam.
- Szia. - villantotta meg a mosolyát, amiért lányok ezrei ölni tudnának. - Hallottam, hogy ma be kell menned a rendőrségre, és gondoltam elkísérhetnélek. - lépett be mellettem az ajtón, és a kanapéra leülve várt valami reakciót tőlem.
- Átöltözök, aztán indulhatunk. - indultam el a szobám felé. - Ha kérsz valamit inni, a konyhában megtalálod. - szóltam még hátra. A szekrényemhez lépve kivettem egy fehér felsőt és egy fekete csőnacit, melybe gyorsan belebújtam, majd a hajamat megfésülve, és egy kis szájfényt az ajkaimra kenve, lementem a nappaliba Taylorhoz.
- Csinos vagy. -nézett végig rajtam elismerően, melytől egy picit elpirultam. A táskámba beleraktam a telefonom, meg az irataimat, majd a cipőmet felvéve indulásra kész voltam. Így hogy nem egyedül kellett mennem, nem éreztem olyan szörnyen magam. Taylor autójával mentünk, és sajnos nagyon gyorsan odaértünk. Azt hittem, hogy felkészültem, de tévedtem, és ez be is bizonyosodott, amikor leparkolt Tay a rendőrség előtt. Megdermedve ültem, és nem tudtam mozdulni.
- Jól vagy? - simított végig a kezemen, amitől visszatértem a valóságba.
- Persze. - próbáltam összehozni egy mosolyt, de nem igazán sikerült.
- Nem félsz tőlem? - kérdezte csendesen. - Vagy csak álmodom? - töprengett hangosan.
- Nem félek. Nem fogsz bántani ugye? - néztem fel rá óvatosan.
- Ilyen eszedbe se jusson. - dorgált meg kedvesen. - Hova indultál?
- Meg akartam nézni, hogy nyitva van-e még a büfé. Éhen halok.
- A büfé már nincs nyitva, de hozhatok neked finom hamburgert, ha szeretnéd.
- Megtennéd? - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Persze. - Visszamentem a szobába, és az ágyba fekve vártam, hogy visszaérjen Tay. A gyomrom hangosan korgott már az éhségtől, de türelmesen vártam. Fél órát kellett várnom, hogy megérkezzen a hamburgerem.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, de nem tudtam, hogy milyet szeretnél, ezért többet is hoztam. Remélem lesz valamelyik, amelyiket szereted.
- Jujj. Köszönöm szépen. Egyébként, bármelyiket megeszem. - mosolyogtam rá. Lerakta elém a táskát, melyben ötféle hamburger volt. Elmondta, hogy szerinte melyik melyik, bár nem tudta biztosan. Kivettem az elsőt, amelyik csomagolása a legszimpatikusabb volt nekem. Sajtos-gombás volt, ami az egyik kedvencem. Fantasztikus érzés volt, hogy végre táplálékhoz jutottam. Még egyet megettem, ami sajtos volt, aztán elért az az érzés, amire lassan egy órája vártam. A jóllakottság érzése.
- Egyél még nyugodtan.
- Majd kipukkadok. - terültem el az ágyon.
- Sziasztok. - nyitogatta álmos szemeit Clari, majd köszönt nekünk. - Hát ti?
- Hoztam enni a kisasszonynak, aki éhen akart már halni. - válaszolt Tay helyettem. Clari zavarodottan nézett rám, de jeleztem a pillantásommal, hogy majd elmesélem. Bólintott, majd felállt a kanapéról, és odajött hozzám, hogy adjon egy puszit. Éreztem rajta, hogy zavart, de nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy a kialakult szituáció miatt? Arrébb csúsztam az ágyon, Clari pedig befeküdt mellém.
- Mikor kezdődne a film forgatása? - kérdeztem Taytől, amikor eszembe jutott a film.
- Apukád elhalasztotta egy hónappal, így még van másfél hónapod gyógyulni.
- Nagyszerű. - sóhajtottam örömtelenül. Nem akarok menni erre a forgatásra. Nem vagyok színésznő, és fogalmam sincs, hogy hogy egyezhettem ebbe bele, de arról sincs, hogy apának hogy juthatott ilyen az eszébe. Azon se csodálkoznék a végén, ha Aranymálna-díjra jelölnék a filmet.
- Nekem most mennem kell, de sietek vissza. - állt fel Tay a székből, és egy puszit adott a fejemre, majd kisétált az ajtón. Egyszerűen nem félek tőle. Nincs az, hogy amikor meglátom, egész testemet átjárja a félelem. Helyette inkább a melegség. Amikor meglátom, boldog vagyok. Szeretek vele lenni, és szeretem is, de nem szerelemből. Vagyis nem tudom. Nem! Nem szerethetem! Nekem Ő csak egy barátnak kell, hogy legyen. Olyan barát, aki mellettem van, amikor szükségem van rá, vagy én vagyok mellette, amikor neki van szüksége rám. Ez így van rendjén.
- Miről maradtam le? Mennyi mindent aludtam át? - szakította meg a gondolatmenetemet Clari.
- Röviden. Szakítottam Tommal, rájöttem, hogy nem félek Taylortól, és hozott nekem reggelit.
- Wow. Pörögtek ám az események hány óra alatt is? Tíz? - nézett rám kicsit döbbenten.
- Nem. Azt hiszem, hogy maximum három óra hossza lehetett.
- Te tudod, hogy mit csinálsz. - suttogta maga elé.
- Most mi rosszat csináltam vagy mondtam? - kérdeztem egy sóhajtás után.
- Megyek megnéztem Tomot, hogy hogy van. - állt fel az ágyról, és a táskáját felvéve kiment a kórteremből. Megakartam állítani, de mikor észbe kaptam, már rég kiment. Nem értem, hogy mi ütött bele. Sose viselkedett még így.
- Bejöhetünk? - kukucskáltak be az ajtón Nikki és Ash.
- Persze. - mosolyogtam rájuk. Egyszerűen nem értem Clarit.
- Hogy vagy?
- Jól. - válaszoltam röviden, mert még mindig Clarin gondolkodtam. Akármeddig gondolkodhattam volna, nem jutottam volna előbbre, így vártam, hogy visszajöjjön, és megmagyarázza a dolgokat.
- Mikor engednek ki? - kérdezte Ash, és leült az ágyam szélére.
- Majd a pszichológus dönti el. - sóhajtottam egyet, majd hátradőltem az ágyon. A lányok még maradtak egy kicsit, majd el kellett menniük egy fotózásra. Nem sokkal később Clari visszajött, így végre megtudtam kérdezni, hogy miért rohant el.
- Megnéztem, hogy Tom hogy van. - ült le a kanapéra. Furcsa volt, hogy nem mellém ült, de nem akartam bemagyarázni semmit magamnak.
- És hogy van? - egy kicsit lelkiismeret furdalásom támadt, hogy nem érdekelt, hogy mi van Tommal, holott pár órával ezelőtt még a barátom volt.
- Az biztos, hogy rosszabbul érzi magát, mint te. - nézett rám kicsit csalódottan. Ha azt akarta elérni a nézésével, hogy szörnyen érezzem magam, sikerült neki. Pocsékol éreztem magam.
- Nem tudod, hogy hol van a cigim? - álltam fel az ágyból, és próbáltam megtalálni a dobozt. A begipszelt karom nem könnyítette meg a keresést, de nem adtam fel. Mikor megunta Clari a szenvedésem, odaadta nekem, és ki tudtam menni az erkélyre elszívni egy vagy esetleg több szálat. Az erkélyre amikor kiléptem, mélyet szippantottam Los Angeles levegőjéből, mely cseppet se mondható tisztának. Fél órát biztosan kint voltam, de nem is akartam visszamenni. Hiányzott már nagyon a napfény, és ez most tudatosult bennem. Próbáltam nem Tomra gondolni, de nem igazán jött össze. Megbántottam, és most miattam szenved, de nem tudtam vele maradni. Egyszerűen képtelen voltam.
3 héttel később
Már egy hete kiengedtek a kórházból, és majdnem egész héten otthon voltam bezárva. Egyszer kétszer mozdultam csak ki otthonról, és minden rendben volt, amikor férfiak voltak körülöttem. Ugyan úgy a közelükben tudtam maradni, mint azelőtt. Ma viszont amikor felkeltem az egész gyomrom görcsben állt. Be kell mennem a rendőrségre, hogy azonosítsam az elkövetőt. Hirtelen ért, amikor tegnap telefonáltak, hisz ilyen korán nem számítottam rá, hogy azonosítanom kellene vagy valami. Egy újabb cigiért nyúltam, hátha sikerül egy kicsit lenyugodnom. Kicsivel később egy kicsit megnyugodtam, és elindultam, hogy felöltözzek. Mikor becsuktam az erkélyajtót, csöngetett valaki, ezért előbb oda indultam el. Mivel Clari már nincs itthon, ezért kénytelen vagyok kinyitni. Taylor állt az ajtóban.
- Szia. - mosolyogtam rá. Furcsa melegség töltötte el a bensőmet, amikor megláttam.
- Szia. - villantotta meg a mosolyát, amiért lányok ezrei ölni tudnának. - Hallottam, hogy ma be kell menned a rendőrségre, és gondoltam elkísérhetnélek. - lépett be mellettem az ajtón, és a kanapéra leülve várt valami reakciót tőlem.
- Átöltözök, aztán indulhatunk. - indultam el a szobám felé. - Ha kérsz valamit inni, a konyhában megtalálod. - szóltam még hátra. A szekrényemhez lépve kivettem egy fehér felsőt és egy fekete csőnacit, melybe gyorsan belebújtam, majd a hajamat megfésülve, és egy kis szájfényt az ajkaimra kenve, lementem a nappaliba Taylorhoz.
- Csinos vagy. -nézett végig rajtam elismerően, melytől egy picit elpirultam. A táskámba beleraktam a telefonom, meg az irataimat, majd a cipőmet felvéve indulásra kész voltam. Így hogy nem egyedül kellett mennem, nem éreztem olyan szörnyen magam. Taylor autójával mentünk, és sajnos nagyon gyorsan odaértünk. Azt hittem, hogy felkészültem, de tévedtem, és ez be is bizonyosodott, amikor leparkolt Tay a rendőrség előtt. Megdermedve ültem, és nem tudtam mozdulni.
- Jól vagy? - simított végig a kezemen, amitől visszatértem a valóságba.
- Persze. - próbáltam összehozni egy mosolyt, de nem igazán sikerült.
- Menjünk be. - nyújtotta felém a kezét, és az épület felé indult, amikor kiszálltam az autóból. Átölelte a derekam, hogy érezzem, velem van. Nem sokáig kellett várakoznunk, csak pár percig. Miután bementünk, egy üveg mögé kellett állnunk, hogy meg tudjuk mondani, melyik férfi volt. Négy férfi jött be, akik nagyon hasonlítottak egymásra, de gondolkodás nélkül meg tudtam mondani, hogy melyikük volt.
- Biztos ebben kisasszony? - kérdezte meg már másodszorra az egyik rendőr.
- Gondolja át még egyszer. - parancsolt rám, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa.
- Mondom, hogy Ő volt. - mutattam rá a hármas számú férfira.
- Biztos benne? - kérdezte meg újra, amitől majdnem felrobbantam. Szerencsére Tay érezte, hogy nem sokáig bírom már, ezért gyorsan közbe szólt.
- Ha Hayley azt mondja, hogy Ő volt - mutatott a hármas számú férfira- akkor ő volt. - zárta le a témát Tay.
- Rendben. - adta fel a rendőr úr. Miután itt végeztünk, Tay meghívott egy ebédre, de mivel nem voltam még éhes, ezért megegyeztünk abban, hogy egy kávézóba üljünk be. Fellélegeztem, amikor kiléptünk az épületből, és most már boldogan sétáltam Taylor mellett az autójához.
Miután megittunk egy-egy kávét, megkértem Taylort, hogy vigyen el hozzájuk, mert Tommal szeretnék beszélni. Nem örült neki, de elvitt. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt időben, és rájöttem, hogy beszélnem kell vele. Amióta szakítottunk nem láttam, és Clari nem volt hajlandó semmit mondani róla, a többiek pedig semmi jót nem mondtak. Furcsa volt belépni a házukba, hisz régen voltam már itt, de mégis boldogsággal töltött el. A nappaliban nem volt senki, így Tom szobája felé indultam. Bekopogtam az ajtón, majd meghallottam a hangját is.
- Mi van, tán megtanultatok kopogni? - hüledezett az ajtón túlról, majd pár másodperccel később nyílt az ajtó. A mosolya leolvadt az arcáról, amikor meglátott.
- Szia. - köszöntem neki, majd kérdőn néztem rá.
- Öhm...szia. - köszönt ő is, kis fáziskéséssel. - Mit szeretnél? - kérdezte kis éllel a hangjában.
- Beszélni veled. - Kelletlenül félre állt az ajtóból, hogy bemehessek a szobájába, ami hasonlított egy kisebb szemétdombhoz. Mindenfele pizzás dobozok, italos üvegek, ruhák. Jobbnak láttam, ha állva maradok, ezért felé fordultam, és összeszedve a gondolataimat, szólásra nyitottam a számat.
UI:. Szeretem a komikat :P
2011. március 12., szombat
Sziasztok!
Sajnos most nem új résszel jelentkezem, ami annak tudható be, hogy jelen pillanatban írói válságban szenvedek. Igyekszem kiheverni, de hogy ne maradjatok olvasni való nélkül, az egyik barátnőm blogját szeretném megmutatni nektek. Nekem nagyon tetszik a történet, ami igazán egyedi. Remélem nagyon sokan megnézitek, és véleményt mondotok róla! Nagyon sokat jelentene neki!
Íme a link:
http://klarii-stories.blogspot.com/
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a bejegyzésemet, és megnézik a blogot!
Puszy Chanel
UI:. Legközelebb új résszel jelentkezem;)
Íme a link:
http://klarii-stories.blogspot.com/
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a bejegyzésemet, és megnézik a blogot!
Puszy Chanel
UI:. Legközelebb új résszel jelentkezem;)
2011. február 25., péntek
Everlasting love or career? - 15. fejezet
Sziasztok!
Amint látjátok, megérkezett a következő rész.
Nem lett olyan hú de szuper, ahogy a többi sem, de azért remélem olvasható valamilyen szinten :/
Köszönöm szépen a komikat az előző részhez! Nagyon, de nagyon örültem nekik! Köszönöm mindenkinek (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Hayley szemszöge
Amint látjátok, megérkezett a következő rész.
Nem lett olyan hú de szuper, ahogy a többi sem, de azért remélem olvasható valamilyen szinten :/
Köszönöm szépen a komikat az előző részhez! Nagyon, de nagyon örültem nekik! Köszönöm mindenkinek (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Hayley szemszöge
Egy fekete szobában voltam, ahol rajtam kívül senki, és semmi nem volt. A várva várt nyugalom helyett, fájdalmat éreztem. Részben testi, és részben lelki fájdalmat. Ha a halál ilyen fájdalmas, akkor inkább élni szeretnék. Kiabálni akartam, hogy valaki segítsen, de nem jött ki hang a torkomon, és nem tudtam megmozdulni se. Egyre jobban kétségbe estem, hisz nem tudom, hogy mi történik velem. Nem akarok itt lenni. Egy hangot hallottam, de nem tudtam beazonosítani. Egyre jobban kétségbe estem, majd elmúlt a fájdalom. Egy másik helyen találtam magam, ahol nyugalom volt, és békesség. Egy csodálatos kis rét volt, ahol rengeteg virág, fa és egy hinta volt. Leültem a hintába, és néztem, ahogy a pillangók virágról virágra szállnak. Olyan békés volt minden, és itt éreztem, hogy boldog lehetek. Nem voltam fáradt, nem kellett semmit csinálnom. Egy idő után viszont rájöttem, hogy a régi életemet akarom. Már nem voltam itt boldog, de nem tudtam visszamenni. Napokig gondolkodtam, hogy hogy lehetne visszamenni, de nem találtam megoldást. Itt ragadtam örökre.
- Kérlek, ébredj fel! - hallottam meg egy hangot tisztán, és érthetően. Eddig csak hangfoszlányokat hallottam, de most végre tisztán érettem majdnem mindent. Körbe néztem, hátha meglátom, hogy ki volt az, de nem volt senki se a közelemben.
- Nem tudom, hogy tehetném. - mondtam ki hangosan, de senki se hallotta meg.
Csak akarnod kell!- súgta egy belső hang. Ez az akarni dolog, ez már megdőlt, mivel már napok óta akarom, hogy elmehessek innen. Elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom, aztán lesz, ami lesz. Leültem a hintába, és csak arra koncentráltam, hogy kijutok innen. Becsuktam a szemem, és összpontosítani próbáltam. Amikor kinyitottam a szemem, ugyan ott voltam, ahol eddig. Hogy is gondolhattam, hogy a gondolataimtól változik a helyszín?! Nem tündérmesében élünk, hanem a valóságban. Csalódottan ültem le a fűbe, és néztem magam elé. A sírás határán voltam, amikor legnagyobb megdöbbenésemre, máshova kerültem.
Egy zöld színű szobába, melynek fertőtlenítő szer szaga van. Rájöttem, hogy egy kórházi szobában vagyok. A hirtelen fénytől, hunyorogtam párat, majd körbe néztem a szobában. Egy kanapé volt az ágytól nem messze, és Clari ült rajta maga elé bámulva. Minden porcikám sajgott, de megpróbáltam nem jajgatni.
- Clari. - szólaltam meg, bár inkább csak suttogásnak tűnt. A tekintetét rám emelte, és hitetlen arckifejezéssel közelebb jött hozzám.
- Tényleg fent vagy, vagy csak álmodom? - ült le mellém az ágyra, és végre megjelent az arcán egy mosoly. - Hogy vagy? - kérdezte csendesen.
- Mint akin átment egy úthenger. - húztam el a szám.
- Mire emlékszel? - képek ezrei villantak át az agyamon, és mindent újra átéltem, amit azon a bizonyos estén. Nem tudtam semmit tenni ellene, hogy ne történjen meg. A képeket ki akartam törölni az agyamból, de azok bele voltak vésődve egy egész életre.
- Mindenre emlékszem. Kérhetek egy kis vizet? - a torkom teljesen ki volt száradva, amin rengeteget segített a víz. A hangomat teljes mértékben sikerült visszanyernem, így tovább folytattuk a társalgást.
- Mindenki nagyon aggódott érted. Tom, Tay és Kel minden nap itt voltak a kórházban.
- Hány napig aludtam? - azt mondta, hogy minden nap, vagyis akkor nem csak egy éjszakáról van szó, mint ahogy azt sejtettem.
- Tíz napig. Életem legrosszabb tíz napja volt. Azt hittem, hogy elveszítelek. - suttogta a könnyeivel küszködve.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. - mosolyogtam rá, már amennyire bírtam a fájdalmaim miatt.
- Szólnom kellene a fiúknak, hogy fent vagy. - én még nem akarok velük találkozni. Nem állok rá készen.
- Ne! - szóltam utána, amikor már az ajtó közelében volt. Értetlenül fordult felém, és magyarázatot várt. - Nem akarok még velük találkozni. - Váratlanul kivágódott az ajtó és Kellan rontott be, mögötte Taylorral és Tommal.
- Kicsi lány hogy vagy? - kérdezte Kel, és közelebb jött hozzám. Féltem. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön. A paplant szorítottam a kezeimmel, mintha az segítene rajtam.
- Lie. Hogy vagy? - jött közelebb Tom is, de nem akartam, hogy hozzám érjen. A kezével hozzám akart érni, de elfordítottam a fejem. Csukott szemhéjaim ellenére, a könnyeim potyogni kezdtek.
- Fiúk most jobb lenne, ha elmennétek. - szólalt meg most először Clari, amióta itt vannak a fiúk. Nem akartak kimenni, de Clari kiterelte őket. Kiment velük együtt, mondván, hogy egy perc és visszajön. Amíg vártam rá, szépen lassan elnyomott az álom.
A klubban voltam, és mindent újra átéltem. Fel akartam ébredni, és mindent elfelejteni, de egyik se ment. Nem tudtam semmit tenni, csak feküdtem a földön, és sírtam. Könyörögtem, hogy ne tegye meg, de hiába tettem bármit is.
- Hay! Ébredj fel! - rázott meg Clari. Kinyitottam a szemem, majd szorosan magamhoz öleltem Clarit, aki aggódó szemekkel nézett rám. - Sh... Semmi baj. - próbált megnyugtatni, de nem sok sikerrel járt.
- Én nem akarom ezt az egészet. - sírtam szorosan hozzábújva.
- Veled kellett volna mennem, és akkor nem történik meg ez az egész.
- Nem a te hibád. - Clari telefonja jelezte, hogy smst kapott, de nem nézte meg. - Nem nézed meg? - kérdeztem pár perc elteltével.
- Nekem te vagy az első. Majd később megnézem. Nem lehet olyan fontos.
- Nyugodtabb lennék, ha megnéznéd. - sóhajtva elővette a telefonját, és megnézte az üzenetet. Pötyögött valamit, majd gyorsan el is rakta a telefont. Felültem az ágyban, és már szálltam volna ki, amikor Clari dühös tekintetével találtam szembe magam.
- Hova-hova? - állt elém karba font kezekkel.
- Csak a mosdóba. - Igazából meg akartam mozgatni a végtagjaimat, hogy idebent sétálok egy keveset, de azt úgyse engedte volna.
- Menni fog egyedül is, vagy segítsek?
- Clari. Nem vagyok béna. Fogok egyedül is boldogulni.
- Jó bocs. - emelte fel a kezeit védekezésképpen. Lassan a mosdóba botorkáltam, és amikor beértem, óvatosan belenéztem a tükörbe. A tükörképemtől, majdnem sírva fakadtam. Lila foltok voltak rajtam, melyek már majdnem eltűntek, de még nem teljesen. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd visszasétáltam az ágyamhoz. Körbenéztem a szobában, de Clari sehol se volt. Lassan bemásztam az ágyba, és próbáltam aludni. Féltem, hogy újra átélem az egészet, de mivel fáradt voltam, megpróbálkoztam az alvással.
Nem álmodtam semmit, és elég nyúzottan ébredtem. Már sötét volt, de nem voltam egyedül. Clari alakját felismertem a kanapén, és egy férfi ült mellette. Jobban megnéztem, és akkor láttam, hogy Tom volt az. Észrevette, hogy fent vagyok, ezért szépen lassan felállt és közelebb jött hozzám. Nagyon lassan, de én mégis féltem, hogy bántani fog. A térdeimet felhúztam, és a kezeimmel átöleltem.
- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Tudod, hogy szeretlek. - Nem szeret! Ő is csak ugyan azt akarja, amit minden férfi.
- Kérlek, menj el! - könyörögtem neki, a könnyeimmel küszködve. - Ne bánts, kérlek! - könyörögtem neki, de nem moccant.
- Ne félj tőlem! Nem foglak bántani.
- Kérlek, menj innen. - kérleltem sírva. A kezeim, melyekkel a térdemet öleltem, remegni kezdtek, amikor közelebb lépett hozzám.
- Nem. Itt fogok maradni veled. A szíved mélyén te is tudod, hogy nem foglak bántani. - leült az ágy melletti székre, és engem nézett. Az ágy másik szélére húzódtam, és folyamatosan rajta tartottam a szemem, hogy ha esetleg felpattanna, és közeledne hozzám, időben észrevegyem. - Nem akarom, hogy félj tőlem. - nézett rám szomorúan. Nem válaszoltam, csak néztem őt. - Mit tehetnék, hogy ne félj tőlem?
- Semmit. Nem tudok bízni senkiben. - suttogtam magam elé, de láttam az arcán, hogy hallotta.
- Hayley. - mondta ki gyengéden a nevemet, amitől görcsbe rándult a gyomrom. - Segíteni akarok neked.
- Tom. Ez nem fog működni kettőnk között. - mondtam ki azt, ami a legjobban fájt. Nem akarom, hogy lássa, ahogy eltaszítok mindenkit magamtól.
- Most szakítani akarsz? - kérdezte csendesen. Bólintottam egyet válaszul, mert megszólalni nem bírtam, a torkomban keletkezett hatalmas gombóc miatt. - Nem akarhatod ezt! Szeretlek! - nézett mélyen a szemembe, de én csak lehunytam azokat, hogy ne kelljen látnom fájdalmas tekintetét. - Tényleg ezt akarod? - kérdezte meg újra, hátha meggondoltam magam.
- Sajnálom. - suttogtam. Szótlanul fel állt a székről és kiment a kórteremből. A könnyeimet szabadon engedtem, melyeket a párnám szívott magába. Az ágyon összegömbölyödve feküdtem, és vártam a reggelt. Órákig vártam, de a nap még mindig nem kelt fel, ahogy a barátnőm se. Hirtelen hatalmas éhség lett úrrá rajtam, ezért úgy gondoltam, hogy megnézem, nyitva van-e a büfé. Kevés esélye van, de meg lehet próbálni. Kimásztam az ágyból, kerestem pénzt, és nagy levegőt véve, kiléptem a folyosóra. Szétnéztem, hogy számíthatok-e valamerre emberekre, és döbbenten láttam, hogy a széken fekszik Taylor és Kellan. A másik oldalra sétáltam, és reménykedtem benne, hogy nem vesz észre egyikük sem, de nem volt szerencsém. Miért is lett volna?! Tay kábán felnézett, és döbbenten nézett rám. Vagyis nem gondolta, hogy itt fog találni. Igazából tíz perccel ezelőtt még én sem. Felült a székben, és megdörzsölte a szemét, hogy lássa, valóban itt állok-e előtte. Felállt, és lassan közelebb jött hozzám, hogy lássam, nem akar bántani, de egyáltalán nem féltem tőle.
Ui:. Tudom, hogy nem sikerült átadni 100%-osan az érzelmeket, de szerencsére fogalmam sincs, hogy mit él át olyan esetekben az ember, mint amit az előző fejezetben írtam! Remélem elnézitek ezt nekem. Puszy Chanel
2011. február 19., szombat
Everlasting love or career? - 14. fejezet
Sziasztok!
Jöttem, hogy gyorsan felrakjam a következő részt nektek!
Remélem tetszeni fog nektek! Ez most Taylor szemszögéből lett megírva...
A komikat nagyon szépen köszönöm, de csak 2 darabot kaptam, ami kicsit elszomorított! Tudom, hogy többre is képesek vagytok :P
Be is fejezem gyorsan a rizsálást, hogy mehessetek olvasni!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Taylor szemszöge:
Egyik kör után, rögtön ittuk is a következőt. Az ital kezdett szépen lassan a fejembe szállni, amikor eszembe jutott valami, vagyis inkább valaki. Hayley. Nagyon rossz érzésem lett, de nem foglalkoztam vele. Már egy ideje nem láttam, de biztos azért, mert Tommal táncol. De az nem lehet, hisz Tom itt ül velem szemben. Akkor mégis merre lehet? Biztos kiment a mosdóba. De ilyen sokáig nem lehet ott. A lányok szeretnek a tükör előtt ácsingózni, na de nem ennyi ideig, és Hayley nem is az a típus, aki órákig képes a tükör előtt állni. Nem tudom miért, de aggódni kezdtem érte, hisz a rossz érzésem még mindig nem múlt el. Mikor hangosan is megkérdeztem, hogy hol van, senki se tudott válaszolni. Ezt betudtam a rengeteg piának Kellanék részéről, de hogy a barátja se tudja, hogy merre van, az kicsit furcsa. Nikki felajánlotta, hogy megnézi a mosdóban, mert szerinte ott van. Pár perccel később futva, aggódó tekintettel ért vissza.
- Valami baj van. - nézett ránk könnyes szemmel. - Segítségért kiabált, de nem tudtam bemenni, mert zárva volt az ajtó. - gyorsan felállt mindenki, és a tömegen átvergődve a mosdóhoz siettünk. A fiúkkal felkészültünk, azokkal akik meg tudtak állni a lábukon, hogy be kell törni az ajtót, de Nikki állításával ellentétben, az nem volt zárva. A fiúkkal beléptünk, és döbbenten meg is álltunk az ajtóban, és nem tudtunk megmozdulni. A látvány, ami bent fogadott bennünket, teljesen lesokkolt. Hayley teste a földön feküdt, több sebből vérezve. Kicsivel később teljesen kijózanodtunk, és megpróbáltunk mindent megtenni, amit a lányok mondtak. Megnézték, hogy van-e pulzusa, és lélegzik-e.
- Van pulzusa, de nagyon gyenge. Hívjátok gyorsan a mentőket, és a rendőröket!- tájékoztatott minket Ashley, majd kiadta a parancsot. Kris a mentősöket hívta, Kellan pedig a rendőröket, majd intézkedett, hogy senki se hagyhassa el az épületet, hisz még itt kell lennie annak, aki ezt tette vele. Levettem a kabátomat, és odaadtam a lányoknak, hogy takarják be vele a testét, ne meztelenül feküdjön a földön. Egyre több ember akart bejönni a mosdóba, de Rob távol tartotta őket. A mentők hamarosan megérkeztek, és a klub vezetője is. Nem tudtunk válaszolni arra a kérdésére, amit feltett, hogy mi történt, csak annyit tudtunk mondani, hogy nemi erőszak történt. A mentősök elszállították a legközelebbi kórházba, miután stabilizálták az állapotát, de nem mehettünk még vele. Addig nem, amíg nem tudjuk meg, hogy ki tette ezt vele.
- Ash? - szóltam utána, amikor ki akart menni a mosdóból.
- Igen? - fordult felém bűntudattal.
- Nem tudod, hogy ki tehette ezt? - kérdeztem, közelebb lépve hozzá.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ki volt. - vártam, hogy folytassa, és szerencsére folytatta is. - Láttam, hogy egy srác oda ment hozzá, de mást nem láttam.
- Meg tudod mondani, hogy hogy nézett ki?
- Inkább nézzünk körbe, hátha itt van még az a szemét. - ment ki a bulizók közé, akik közül vannak olyanok, aki még semmit se fogott fel. Ashley-vel körbe mentünk többször is, de nem találtuk meg.
- Elnézést. Fel szeretnék tenni néhány kérdést. - jött oda hozzánk egy rendőr, aki eddig a többieknek tett fel néhány kérdést, és most talált meg minket, gondolom a barátaink segítségével. A hogyan történt című kérdésekre, még mindig nem tudtam válaszolni, csak arra, hogy hogy találtunk rá. Ashley-t, megkérték, hogy menjen be velük, és adjon személy leírást, a valószínűsíthető elkövetőről. Majd Hayley-t is ki fogják hallgatni, amikor felébred, hátha pontosabb személyleírást tud adni. Tommal, Kellannal, Robbal és Krissel megbeszéltük, hogy bemegyünk a kórházba, hogy megtudjuk hogy van Lie. Legszívesebben rögtön oda mentem volna, de ki akartam deríteni, hogy ki volt az elkövető. Sajnos az nem derült ki, pedig mindent megpróbáltunk megtenni ennek érdekében. Bobby, Sam és Marcus, majd később jönnek be, mert még van egy két dolog, amit el kell rendezniük. Nikki, Asht kísérte el a rendőrségre, mert azt mondta, hogy ő is látta a srácot egy pillanatra, de nem tökéletesen emlékszik.
A kórházba vezető úton, mindenki hallgatott, és a gondolataiba merült. Mindannyian el akarjuk kapni azt a szemetet, aki ezt tette vele. Nem úszhatja meg. A kórházba érve, rögtön a recepcióhoz mentünk.
- Elnézést. Hayley Strydert keressük. - mondta illedelmesen Kellan. Nem vagyok benne biztos, hogy én is ilyen illedelmes lettem volna. A nő pötyögött valamit a gépén, majd kelletlenül, de válaszolt.
- A kettes műtőben van, a második emeleten.- rögtön a lift felé indultunk, ismét csendbe burkolózva. Egyikőnk se volt beszédes kedvében. A műtő elé érve, leültünk a székekre, és vártunk. Remélem, hogy nem lesz semmilyen maradandó sérülése. Azt nem tudnám elviselni, ha azért történne vele valami, mert nem figyeltünk.
Egy szenvedéssel teli óra múlva, egy nővér jött ki, akit rögtön letámadtunk a kérdéseinkkel, de hárított, mondván, hogy csak a doktor úr adhat ki információkat. Nem sokkal később ki is lépett doki.
- Önök a kisasszony hozzátartozói? - jött közelebb hozzánk, mire bólintottunk.
- Hogy van? - álltuk körbe az orvost, és feszülten vártuk, hogy mondjon valamit az állapotáról.
- Az állapota jelenleg stabil. Belső vérzése volt, és a karja több helyen eltörött, ezért meg kellett műtenünk. Lélegeztető gépre kellett raknunk, ésjelenleg kómában van, de azt nem tudjuk megmondani, hogy mikor ébred fel.
- Minden rendben lesz vele? Nem lesz maradandó sérülése? - kérdezte meg Kel, ami engem is foglalkoztatott.
- Valószínűleg nem, de nem zárhatjuk ki az amnéziát, mert több ütést is kapott a fejére, de reménykedjünk a legjobbakban. Viszont, a nemi erőszak miatt, lehet, hogy félni fog önöktől.
- Tőlünk? - kérdezte meg Kris döbbenten.
- Öntől nem valószínű, de a férfiaktól lehet.
- De hiszen mi sose bántanánk. - Mindannyian elképedve hallgattuk a doktor urat, aki elmondta, hogy a nők egy ilyen súlyos eset után, félnek minden hím nemű emberi lénytől. Megköszöntük a doktor úrnak a segítséget, és megkértük, hogy ha lehet, akkor a barátnőjéhez kerüljön be egy szobába, mivel ő is ebbe a kórházban van. Ezt sajnos nem tudta elintézni nekünk, mert az intenzívre kellett vinni, hogy folyamatos felügyelet alatt legyen. Pár nappal később meg lehet oldani, de még most nem. Épp abban a pillanatban tolták ki a műtőből, amikor a dokitól elköszöntünk. Lélegeztető gépre lett rakva, a feje be volt kötözve, a karja gipszbe volt rakva, és több helyen foltok virítottak a karján, fején. Szörnyű volt így látni. Bárcsak én feküdnék ott helyette. - gondolkodtam el. Miért nem voltam vele?! Ha vele lettem volna, akkor nem történik meg ez. Amíg gondolkodtam, megérkeztünk az intenzív osztályra. Egyszerre csak egy ember lehet bent nála, de az az egy személy is csak pár percre. A kórterem előtti székekre leültünk, és vártunk. Természetesen Tom volt az első, aki bement hozzá. Clarinak valakinek szólnia kellene. - jutott eszembe a barátnője. Még semmi értelme nem lenne, hogy felkeltsük, hisz nem tud semmit tenni, és legalább pihen reggelig. Miután Tom kijött, eljött az én időm. Fel kellett vennem egy ruhát, és csak utána mehettem be, de végre bemehettem. Leültem mellé, és a kezéért nyúltam, ami jéghideg volt. Ha nem lenne a fején egy kötés, és nem lenne a karja gipszben, meg persze foltok se lennének rajta, ami az ütések következtében alakultak ki, azt hinném, hogy csak alszik, de sajnos nem csak alszik.
- Miért nem mentem utánad, amikor táncolni mentél? - kérdeztem tőle, de sajnos nem tudott válaszolni. - Annyira sajnálom. Soha többet nem hagylak magadra. - Fogadtam meg, de tudom, hogy úgyse hallja. Bár azt mondják, hogy az emberek, akik kómában vannak, hallják, amit mondanak neki. - Szeretlek. - vallottam be neki az érzéseim. A gép, amely eddig jelezte a szívhangokat, hangos, egyenletes sípolásba kezdett. Egy nővér rontott be, majd kiküldött a szobából. Nem akartam kimenni, de nem volt választásom. A folyosóra lettem kiküldve, ahol mindenki arca aggodalmassá vált. Nővérek és egy orvos szaladt be hozzá.
- Mi történt? - lépett oda hozzám Tom.
- Leállt a szíve. - válaszoltam, miközben lecsúsztam a földre a fal mentén. Mindenki síri csöndben várta, hogy kijöjjön az orvos és megmondja, hogy sikerült visszahozni. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha az ellenkezője történik. Nem veszíthetem el, mikor még az enyém se lett. Még olyan fiatal különben is. Nem teheti ezt velem. Nekem szükségem van rá. Ha nem is az enyém, akkor legalább messziről csodálhassam. Fél órával később jött ki az orvos, és elég nyúzottnak nézett ki. A földön ülve vártam, hogy mit mond.
- Az utolsó pillanatban sikerült visszahoznunk, de nagyon gyenge. Még egyszer, nem garantálom, hogy vissza tudjuk hozni. A reggelig tartó időszak a kritikus, utána megnyugodhatunk. Reméljük a legjobbakat. - a doki távozása után, mindenki megkönnyebbült egy kicsit, de nem teljes mértékben. Nem volt valami megnyugtató, amit az orvos mondott. Reggelig dől el minden. Léptek zaját hallottam, ezért felnéztem. A társaság hiányzó tagjai voltak. A két lány Nikki és Ash, és a fiúk, Marcus, Bobby és Sam. Megkérdezték, hogy hogy van, amire a többiek válaszoltak.
- Nem kellene szólni a szüleinek? - kérdeztem meg, mikor eszembe jutott.
- Nem tudjuk a számukat. - válaszolt Tom.
- Nekem meg van az apja telefonszáma. - válaszoltam, majd felkelve a padlóról, telefonálni kezdtem. Kissé morcos volt, amiért ilyen korán hívtam, de amint megtudta, hogy mi történt, inkább aggódó lett a hangja. Megígérte, hogy hamarosan itt lesz, és le is rakta a telefont. Fél óra múlva meg is jelentek. Az édesanyja szemei könnyesek voltak, vagyis sírt. Felálltam a földről, és válaszoltam a kérdésekre.
- Hogy történhetett meg ez? - tette fel azt a kérdést, amitől legjobban féltem. - Megígérted nekem, hogy vigyázni fogsz rá! - nézett rám szigorúan és csalódottan. A szeméből félelmet olvastam ki, ami a lánya miatti aggódását tükrözte.
- Sajnálom. Fogalmunk sincs, hogy hogy történhetett. Nem figyeltem eléggé. - Az édesanyja Lienek leült egy székre zokogva.
- Hogy nem figyeltél eléggé?! A lányom azért fekszik odabent gépekre felszerelve, mert nem figyeltél eléggé! Megbíztam benned, de te cserben hagytál, és a lányom issza a levét neki.
- John állj le! Nem ő tehet erről. - szólalt meg Lie édesanyja, Susan. Kínos csend állt be, aminek következtében, a feszültség tapintható volt közöttünk.
A nap felkeltéig semmi hírt nem kaptunk Hayleyről, ami részben jónak számított. Kris és Nikki elaludtak, a többiek pedig feszülten vártak. Marcus, Bobby és Sam, hozzám hasonlóan a földön ült, hisz nagyon hely se volt már az egész folyosón. A nap már rég felkelt, amikor eszembe jutott ismét, hogy Clari nem tud semmiről. Ideje lenne szólni neki, hogy a barátnőjével mi történt. Felálltam a földről, ahova ismét letelepedtem, és a kórterme felé indultam. Amikor beléptem hozzá, akkor láttam, hogy fent van. Boldogan rám mosolygott, amikor meglátott, de gyorsan le is fagyott a mosoly az arcáról.
- Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel fent volt. - Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam.
- Nem is aludtam. - ültem le az ágya melletti székre.
- Valami történt Hayleyvel? - ült fel az ágyban, és várta, hogy mondjak valamit, de csak bólintottam egyet. Felpattant az ágyból, és a szekrényhez ment, hogy felöltözzön.
- Hol van most? És mi történt?
- Itt a kórházban.
- Mond, hogy csak elvágta a kezét, vagy kibicsaklott a bokája. - nézett rám könyörgően.
- Nem mondhatom.
- Nyögd már ki, hogy mi történt! - emelte fel a hangját, és közelebb lépett hozzám.
- Megerőszakolták és megverték. - suttogtam, de tudtam, hogy meghallotta.
- Az nem lehet. - nézett maga elé, majd gyorsan felkapta a köntösét, és kifele indult az ajtón. Utána mentem, hisz azt se tudja hova kell mennie. Felvezettem az intenzívre, ahol még mindig ugyan az volt az állapot, ami eddig. Mindenki síri csendbe burkolózva ült. Clari érkezésére mindenki felkapta a fejét. Halkan köszönt mindenkinek, majd a többiek csináltak neki egy kis helyet a padon, hogy ne a földre üljön betegen. Susan és Kellan között volt hely, ezért oda ült, bár ahogy láttam, elég kelletlenül.
Egy hét elteltével, nem sokat változott az állapota. A lélegeztető gépről levették, de még mindig az intenzív osztályon kellett tartani. A kómából nem ébredt fel, de szerencsére nem állt le egyszer se a szíve. Napi huszonnégy órában ültem az ajtó előtt Tom és Kellan társaságában. Clari, amikor csak tudott itt ült velünk, de az orvosok mindig visszadugták az ágyába, amikor itt találták. Ma kiengedik a kórházból, de tudom, hogy nem fogja elhagyni a kórház területét, a barátnője miatt. A srácok és a lányok, amikor csak tehették bejöttek, de sűrű volt a programjuk a filmek miatt. A szülei rendszeresen bejártak, de nem tudtak itt lenni folyamatosan, csak néha.
A doki már fél órája bement hozzá, de még nem jött ki. Kezdtem aggódni, hogy történt valami. Tíz perccel később kilépett az ajtón, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Közelebb lépett hozzánk, de nem mondott semmit. Már majdnem rákiabáltam, hogy mondjon valamit, amikor szólásra nyitotta a száját.
Jöttem, hogy gyorsan felrakjam a következő részt nektek!
Remélem tetszeni fog nektek! Ez most Taylor szemszögéből lett megírva...
A komikat nagyon szépen köszönöm, de csak 2 darabot kaptam, ami kicsit elszomorított! Tudom, hogy többre is képesek vagytok :P
Be is fejezem gyorsan a rizsálást, hogy mehessetek olvasni!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Taylor szemszöge:
Egyik kör után, rögtön ittuk is a következőt. Az ital kezdett szépen lassan a fejembe szállni, amikor eszembe jutott valami, vagyis inkább valaki. Hayley. Nagyon rossz érzésem lett, de nem foglalkoztam vele. Már egy ideje nem láttam, de biztos azért, mert Tommal táncol. De az nem lehet, hisz Tom itt ül velem szemben. Akkor mégis merre lehet? Biztos kiment a mosdóba. De ilyen sokáig nem lehet ott. A lányok szeretnek a tükör előtt ácsingózni, na de nem ennyi ideig, és Hayley nem is az a típus, aki órákig képes a tükör előtt állni. Nem tudom miért, de aggódni kezdtem érte, hisz a rossz érzésem még mindig nem múlt el. Mikor hangosan is megkérdeztem, hogy hol van, senki se tudott válaszolni. Ezt betudtam a rengeteg piának Kellanék részéről, de hogy a barátja se tudja, hogy merre van, az kicsit furcsa. Nikki felajánlotta, hogy megnézi a mosdóban, mert szerinte ott van. Pár perccel később futva, aggódó tekintettel ért vissza.
- Valami baj van. - nézett ránk könnyes szemmel. - Segítségért kiabált, de nem tudtam bemenni, mert zárva volt az ajtó. - gyorsan felállt mindenki, és a tömegen átvergődve a mosdóhoz siettünk. A fiúkkal felkészültünk, azokkal akik meg tudtak állni a lábukon, hogy be kell törni az ajtót, de Nikki állításával ellentétben, az nem volt zárva. A fiúkkal beléptünk, és döbbenten meg is álltunk az ajtóban, és nem tudtunk megmozdulni. A látvány, ami bent fogadott bennünket, teljesen lesokkolt. Hayley teste a földön feküdt, több sebből vérezve. Kicsivel később teljesen kijózanodtunk, és megpróbáltunk mindent megtenni, amit a lányok mondtak. Megnézték, hogy van-e pulzusa, és lélegzik-e.
- Van pulzusa, de nagyon gyenge. Hívjátok gyorsan a mentőket, és a rendőröket!- tájékoztatott minket Ashley, majd kiadta a parancsot. Kris a mentősöket hívta, Kellan pedig a rendőröket, majd intézkedett, hogy senki se hagyhassa el az épületet, hisz még itt kell lennie annak, aki ezt tette vele. Levettem a kabátomat, és odaadtam a lányoknak, hogy takarják be vele a testét, ne meztelenül feküdjön a földön. Egyre több ember akart bejönni a mosdóba, de Rob távol tartotta őket. A mentők hamarosan megérkeztek, és a klub vezetője is. Nem tudtunk válaszolni arra a kérdésére, amit feltett, hogy mi történt, csak annyit tudtunk mondani, hogy nemi erőszak történt. A mentősök elszállították a legközelebbi kórházba, miután stabilizálták az állapotát, de nem mehettünk még vele. Addig nem, amíg nem tudjuk meg, hogy ki tette ezt vele.
- Ash? - szóltam utána, amikor ki akart menni a mosdóból.
- Igen? - fordult felém bűntudattal.
- Nem tudod, hogy ki tehette ezt? - kérdeztem, közelebb lépve hozzá.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ki volt. - vártam, hogy folytassa, és szerencsére folytatta is. - Láttam, hogy egy srác oda ment hozzá, de mást nem láttam.
- Meg tudod mondani, hogy hogy nézett ki?
- Inkább nézzünk körbe, hátha itt van még az a szemét. - ment ki a bulizók közé, akik közül vannak olyanok, aki még semmit se fogott fel. Ashley-vel körbe mentünk többször is, de nem találtuk meg.
- Elnézést. Fel szeretnék tenni néhány kérdést. - jött oda hozzánk egy rendőr, aki eddig a többieknek tett fel néhány kérdést, és most talált meg minket, gondolom a barátaink segítségével. A hogyan történt című kérdésekre, még mindig nem tudtam válaszolni, csak arra, hogy hogy találtunk rá. Ashley-t, megkérték, hogy menjen be velük, és adjon személy leírást, a valószínűsíthető elkövetőről. Majd Hayley-t is ki fogják hallgatni, amikor felébred, hátha pontosabb személyleírást tud adni. Tommal, Kellannal, Robbal és Krissel megbeszéltük, hogy bemegyünk a kórházba, hogy megtudjuk hogy van Lie. Legszívesebben rögtön oda mentem volna, de ki akartam deríteni, hogy ki volt az elkövető. Sajnos az nem derült ki, pedig mindent megpróbáltunk megtenni ennek érdekében. Bobby, Sam és Marcus, majd később jönnek be, mert még van egy két dolog, amit el kell rendezniük. Nikki, Asht kísérte el a rendőrségre, mert azt mondta, hogy ő is látta a srácot egy pillanatra, de nem tökéletesen emlékszik.
A kórházba vezető úton, mindenki hallgatott, és a gondolataiba merült. Mindannyian el akarjuk kapni azt a szemetet, aki ezt tette vele. Nem úszhatja meg. A kórházba érve, rögtön a recepcióhoz mentünk.
- Elnézést. Hayley Strydert keressük. - mondta illedelmesen Kellan. Nem vagyok benne biztos, hogy én is ilyen illedelmes lettem volna. A nő pötyögött valamit a gépén, majd kelletlenül, de válaszolt.
- A kettes műtőben van, a második emeleten.- rögtön a lift felé indultunk, ismét csendbe burkolózva. Egyikőnk se volt beszédes kedvében. A műtő elé érve, leültünk a székekre, és vártunk. Remélem, hogy nem lesz semmilyen maradandó sérülése. Azt nem tudnám elviselni, ha azért történne vele valami, mert nem figyeltünk.
Egy szenvedéssel teli óra múlva, egy nővér jött ki, akit rögtön letámadtunk a kérdéseinkkel, de hárított, mondván, hogy csak a doktor úr adhat ki információkat. Nem sokkal később ki is lépett doki.
- Önök a kisasszony hozzátartozói? - jött közelebb hozzánk, mire bólintottunk.
- Hogy van? - álltuk körbe az orvost, és feszülten vártuk, hogy mondjon valamit az állapotáról.
- Az állapota jelenleg stabil. Belső vérzése volt, és a karja több helyen eltörött, ezért meg kellett műtenünk. Lélegeztető gépre kellett raknunk, ésjelenleg kómában van, de azt nem tudjuk megmondani, hogy mikor ébred fel.
- Minden rendben lesz vele? Nem lesz maradandó sérülése? - kérdezte meg Kel, ami engem is foglalkoztatott.
- Valószínűleg nem, de nem zárhatjuk ki az amnéziát, mert több ütést is kapott a fejére, de reménykedjünk a legjobbakban. Viszont, a nemi erőszak miatt, lehet, hogy félni fog önöktől.
- Tőlünk? - kérdezte meg Kris döbbenten.
- Öntől nem valószínű, de a férfiaktól lehet.
- De hiszen mi sose bántanánk. - Mindannyian elképedve hallgattuk a doktor urat, aki elmondta, hogy a nők egy ilyen súlyos eset után, félnek minden hím nemű emberi lénytől. Megköszöntük a doktor úrnak a segítséget, és megkértük, hogy ha lehet, akkor a barátnőjéhez kerüljön be egy szobába, mivel ő is ebbe a kórházban van. Ezt sajnos nem tudta elintézni nekünk, mert az intenzívre kellett vinni, hogy folyamatos felügyelet alatt legyen. Pár nappal később meg lehet oldani, de még most nem. Épp abban a pillanatban tolták ki a műtőből, amikor a dokitól elköszöntünk. Lélegeztető gépre lett rakva, a feje be volt kötözve, a karja gipszbe volt rakva, és több helyen foltok virítottak a karján, fején. Szörnyű volt így látni. Bárcsak én feküdnék ott helyette. - gondolkodtam el. Miért nem voltam vele?! Ha vele lettem volna, akkor nem történik meg ez. Amíg gondolkodtam, megérkeztünk az intenzív osztályra. Egyszerre csak egy ember lehet bent nála, de az az egy személy is csak pár percre. A kórterem előtti székekre leültünk, és vártunk. Természetesen Tom volt az első, aki bement hozzá. Clarinak valakinek szólnia kellene. - jutott eszembe a barátnője. Még semmi értelme nem lenne, hogy felkeltsük, hisz nem tud semmit tenni, és legalább pihen reggelig. Miután Tom kijött, eljött az én időm. Fel kellett vennem egy ruhát, és csak utána mehettem be, de végre bemehettem. Leültem mellé, és a kezéért nyúltam, ami jéghideg volt. Ha nem lenne a fején egy kötés, és nem lenne a karja gipszben, meg persze foltok se lennének rajta, ami az ütések következtében alakultak ki, azt hinném, hogy csak alszik, de sajnos nem csak alszik.
- Miért nem mentem utánad, amikor táncolni mentél? - kérdeztem tőle, de sajnos nem tudott válaszolni. - Annyira sajnálom. Soha többet nem hagylak magadra. - Fogadtam meg, de tudom, hogy úgyse hallja. Bár azt mondják, hogy az emberek, akik kómában vannak, hallják, amit mondanak neki. - Szeretlek. - vallottam be neki az érzéseim. A gép, amely eddig jelezte a szívhangokat, hangos, egyenletes sípolásba kezdett. Egy nővér rontott be, majd kiküldött a szobából. Nem akartam kimenni, de nem volt választásom. A folyosóra lettem kiküldve, ahol mindenki arca aggodalmassá vált. Nővérek és egy orvos szaladt be hozzá.
- Mi történt? - lépett oda hozzám Tom.
- Leállt a szíve. - válaszoltam, miközben lecsúsztam a földre a fal mentén. Mindenki síri csöndben várta, hogy kijöjjön az orvos és megmondja, hogy sikerült visszahozni. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha az ellenkezője történik. Nem veszíthetem el, mikor még az enyém se lett. Még olyan fiatal különben is. Nem teheti ezt velem. Nekem szükségem van rá. Ha nem is az enyém, akkor legalább messziről csodálhassam. Fél órával később jött ki az orvos, és elég nyúzottnak nézett ki. A földön ülve vártam, hogy mit mond.
- Az utolsó pillanatban sikerült visszahoznunk, de nagyon gyenge. Még egyszer, nem garantálom, hogy vissza tudjuk hozni. A reggelig tartó időszak a kritikus, utána megnyugodhatunk. Reméljük a legjobbakat. - a doki távozása után, mindenki megkönnyebbült egy kicsit, de nem teljes mértékben. Nem volt valami megnyugtató, amit az orvos mondott. Reggelig dől el minden. Léptek zaját hallottam, ezért felnéztem. A társaság hiányzó tagjai voltak. A két lány Nikki és Ash, és a fiúk, Marcus, Bobby és Sam. Megkérdezték, hogy hogy van, amire a többiek válaszoltak.
- Nem kellene szólni a szüleinek? - kérdeztem meg, mikor eszembe jutott.
- Nem tudjuk a számukat. - válaszolt Tom.
- Nekem meg van az apja telefonszáma. - válaszoltam, majd felkelve a padlóról, telefonálni kezdtem. Kissé morcos volt, amiért ilyen korán hívtam, de amint megtudta, hogy mi történt, inkább aggódó lett a hangja. Megígérte, hogy hamarosan itt lesz, és le is rakta a telefont. Fél óra múlva meg is jelentek. Az édesanyja szemei könnyesek voltak, vagyis sírt. Felálltam a földről, és válaszoltam a kérdésekre.
- Hogy történhetett meg ez? - tette fel azt a kérdést, amitől legjobban féltem. - Megígérted nekem, hogy vigyázni fogsz rá! - nézett rám szigorúan és csalódottan. A szeméből félelmet olvastam ki, ami a lánya miatti aggódását tükrözte.
- Sajnálom. Fogalmunk sincs, hogy hogy történhetett. Nem figyeltem eléggé. - Az édesanyja Lienek leült egy székre zokogva.
- Hogy nem figyeltél eléggé?! A lányom azért fekszik odabent gépekre felszerelve, mert nem figyeltél eléggé! Megbíztam benned, de te cserben hagytál, és a lányom issza a levét neki.
- John állj le! Nem ő tehet erről. - szólalt meg Lie édesanyja, Susan. Kínos csend állt be, aminek következtében, a feszültség tapintható volt közöttünk.
A nap felkeltéig semmi hírt nem kaptunk Hayleyről, ami részben jónak számított. Kris és Nikki elaludtak, a többiek pedig feszülten vártak. Marcus, Bobby és Sam, hozzám hasonlóan a földön ült, hisz nagyon hely se volt már az egész folyosón. A nap már rég felkelt, amikor eszembe jutott ismét, hogy Clari nem tud semmiről. Ideje lenne szólni neki, hogy a barátnőjével mi történt. Felálltam a földről, ahova ismét letelepedtem, és a kórterme felé indultam. Amikor beléptem hozzá, akkor láttam, hogy fent van. Boldogan rám mosolygott, amikor meglátott, de gyorsan le is fagyott a mosoly az arcáról.
- Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel fent volt. - Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam.
- Nem is aludtam. - ültem le az ágya melletti székre.
- Valami történt Hayleyvel? - ült fel az ágyban, és várta, hogy mondjak valamit, de csak bólintottam egyet. Felpattant az ágyból, és a szekrényhez ment, hogy felöltözzön.
- Hol van most? És mi történt?
- Itt a kórházban.
- Mond, hogy csak elvágta a kezét, vagy kibicsaklott a bokája. - nézett rám könyörgően.
- Nem mondhatom.
- Nyögd már ki, hogy mi történt! - emelte fel a hangját, és közelebb lépett hozzám.
- Megerőszakolták és megverték. - suttogtam, de tudtam, hogy meghallotta.
- Az nem lehet. - nézett maga elé, majd gyorsan felkapta a köntösét, és kifele indult az ajtón. Utána mentem, hisz azt se tudja hova kell mennie. Felvezettem az intenzívre, ahol még mindig ugyan az volt az állapot, ami eddig. Mindenki síri csendbe burkolózva ült. Clari érkezésére mindenki felkapta a fejét. Halkan köszönt mindenkinek, majd a többiek csináltak neki egy kis helyet a padon, hogy ne a földre üljön betegen. Susan és Kellan között volt hely, ezért oda ült, bár ahogy láttam, elég kelletlenül.
Egy hét elteltével, nem sokat változott az állapota. A lélegeztető gépről levették, de még mindig az intenzív osztályon kellett tartani. A kómából nem ébredt fel, de szerencsére nem állt le egyszer se a szíve. Napi huszonnégy órában ültem az ajtó előtt Tom és Kellan társaságában. Clari, amikor csak tudott itt ült velünk, de az orvosok mindig visszadugták az ágyába, amikor itt találták. Ma kiengedik a kórházból, de tudom, hogy nem fogja elhagyni a kórház területét, a barátnője miatt. A srácok és a lányok, amikor csak tehették bejöttek, de sűrű volt a programjuk a filmek miatt. A szülei rendszeresen bejártak, de nem tudtak itt lenni folyamatosan, csak néha.
A doki már fél órája bement hozzá, de még nem jött ki. Kezdtem aggódni, hogy történt valami. Tíz perccel később kilépett az ajtón, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Közelebb lépett hozzánk, de nem mondott semmit. Már majdnem rákiabáltam, hogy mondjon valamit, amikor szólásra nyitotta a száját.
2011. február 13., vasárnap
Everlasting love or career? - 13. fejezet
Sziasztok!
Tudom, hogy tegnapra ígértem, de nem nagyon volt ihletem, ma viszont előjött a brutális énem, és tudtam írni.
Meg szeretném köszönni a komikat!
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész!
Jó olvasást!
Puszy Chanel
- Nincs köztünk semmi, semelyik sráccal. - tiszta ideg volt, és megpróbáltam vele nyugodtan kommunikálni, de megnehezítette nem kicsit a dolgot.
- Az újságok nem ezt mondják. - tudtam, hogy ez lesz. Nem bízik meg bennem.
- Az újságoknak hiszel? Ha elhiszed azokat a pletykákat, akkor talán jobb lenne, ha befejeznénk ezt. Egy kapcsolat bizalom nélkül nem ér semmit. És te nem bízol bennem ez egyértelmű. - a düh helyett az arcán a döbbenet ült ki. Nagyon szeretem, de nem tudok úgy vele lenni, hogy nem hisz nekem.
- Te most szakítani akarsz velem?
- Nem bízol bennem, hanem az újságoknak hiszel. Szerinted ez normális? Szerintem nem.
- Igazad van. - hajtotta le a fejét. - Megígérem, hogy nem fogok kételkedni benned. - jött közelebb hozzám, majd előttem egy lépéssel megállt. - Nem érhet így véget.
- Nem fogsz bennem kételkedni sose?
- Nem. - ígérte meg. Egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá. Azt a kis távolságot, ami elválasztott minket egymástól átszeltem, és magamhoz húztam egy csókra. - Szeretlek. - nézett mélyen a szemembe, mikor elváltunk egymástól.
- Én is. - mosolyogtam rá.
- Gyönyörű vagy. - nézett végig rajtam, amitől az arcom piros színűre váltott át.
- Köszönöm. - Miután bezártam az ajtót, elindultunk a lift felé. Pechünkre, nem működött, ezért a lépcsőt kellett választanunk. Az ötödikről kellett lesétálnunk. Még mindig jobb, mintha felfele kellett volna mennünk. Tom egy hatalmas fekete limuzint bérelt, ami egyenesen a díjátadó helyszínére vitt minket. Fél óra volt csak az út.
A limuzinból kiszállva a vörös-szőnyegen találtuk magunkat. Tomba belekaroltam, és elindultunk a bejárat felé. A fotósok aktívan kattogtatni kezdték a gépüket, amint megláttak minket. Holnap ismét címlapon leszek, és tudom, hogy az egész világ utálni fog, amiért összetöröm Rob és Tay szívét. Mielőtt leültünk volna a kijelölt helyünkre, a színpad mögé mentünk, mert Tom beszélni szeretett volna Robbal. Nem kellett sokáig keresgélnünk, gyorsan megtaláltuk az egyik folyosón Kristennel. Kris ellenségesen és undorral az arcán mért végig, amit nem értettem. Egy arany Reem Acra ruha volt rajta, ami szerintem egész jól állt neki. Rob elég nyúzottnak tűnt, és kicsit furcsán nézett rám. Fogalmam sincs, hogy mi baja van velem neki is, de majd ha egyedül lesz, megkérdezem.
- Haver, ne haragudj. Tudom, nagyon bunkó voltam. - kért bocsánatot Tom Robtól. Nem tudom, hogy mikor és miért vitatkoztak, de majd kiderítem. Egyre több dolog van, amiről fogalmam sincs.
- Tényleg bunkó voltál, de már megszoktam tőled. - vigyorgott Rob.
- És még én vagyok bunkó. - morogta Tom. Még beszéltek pár szót a srácok, majd a helyünkre kellett mennünk, mert kezdődött az átadó. Egymás mellett volt a helyünk. Az egyik oldalamra ült Tom, a másikra Rob. Rob mellé ült Kris, mellé pedig Tay. Taylorral eddig nem is találkoztunk, de nem nagyon bántam. Tay tekintetét egész idő alatt magamon éreztem. Az Eclipse több kategóriában is nyert, aminek örültem, annak ellenére, hogy a filmet nem is láttam még. Krist a legjobb női főszereplő díjjal jutalmazták. A díj átvételekor gúnyosan mosolygott rám, és azt hiszem, hogy megdöbbentettem, amikor látta, hogy mosolyogva tapsolok neki. Nem tudom, hogy mi baja van velem, de különösebben nem is érdekel. Nekem nincs vele semmi bajom, és attól, hogy utál, még nem fogom utálni ugyan úgy, ahogy ő engem. Miután kiosztottak minden díjat, megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni. A baj, csak az volt, hogy a ruhám nem éppen bulizásra alkalmas. Ezt épp el akartam mondani Tomnak, amikor Ashley tűnt fel, vagyis inkább a nyakamba ugrott.
- Szia Ashley. - öleltem meg.
- Annyira örülök, hogy látlak. - Megfogta a kezemet, és a színpad mögé kezdett húzni. - Jól emlékszem ugye, hogy egyforma a méretünk? - Milyen méret? Elvesztettem a fonalat. - Na mindegy. Úgyis mindjárt kiderül. - Egy szobába húzott be, ahol rengeteg, gyönyörű ruha volt.
- Ezek ki ruhái? - kérdeztem, amikor közelebb mentem a ruhákhoz, és megnéztem párat. Az én stílusom volt a legtöbb.
- Bármelyiket választhatod. - mutatott végig a ruhákon.
- Jó, de kinek a ruhái ezek? - kérdeztem meg újra.
- Az egyik barátnőm stylist, és nekem hozta ezeket a ruhákat. Úgyhogy bármelyiket választhatod.
- Köszönöm Ash! - öleltem meg. Egy csomó ruhát felpróbáltatott velem Ash, amik egyre vadabbak voltak. Miközben nézegettük a őket, megkérdeztem, hogy Kris miért utál.
- Nem utál. - válaszolta rögtön, majd gyorsan elfordult, hogy háttal álljon nekem.
- Nagyon rosszul hazudsz.
- Nem hazudok. - tagadta rögtön felém fordulva, de amikor meglátta, hogy nem veszem be, beismerte, hogy tényleg hazudott. - Tényleg utál, de csak azért, mert féltékeny rád.
- Miért lenne féltékeny rám? Egy olyan lány, mint ő egy magamfajtára lenne féltékeny? Ash ez hülyeség.
- Nem hülyeség. Ez az igazság. Féltékeny, mert szép, okos, kedves lány vagy és ráadásul a fiúk körberajonganak. Amióta feltűntél, minden srác veled foglalkozott. Nagyon hozzánk se szóltak. Teljesen megváltoztak. - döbbenten hallgattam, amit Ash mond. A levegőben a feszültséget tapintani lehetett volna. Nem tudtam, hogy ezért utál Kris, és hogy mióta feltűntem, minden teljesen megváltozott. Ezen sürgősen változtatni kell, és vissza kell állnia a rendes kerékvágásnak. Miattam nem mehetnek tönkre régi barátságok. Nem tudnék élni a bűntudattal együtt.
- Ash, én ezt nem tudtam. Miért nem mondtad?
- Mert mit csináltál volna, ha mondom? Elmész, és többet nem látunk? - bólintottam, hogy ezt csináltam volna valószínű. - Inkább ne szóljanak hozzánk a srácok, minthogy elmenj. Én személy szerint nagyon megszerettelek, és Nikki is. Krisszel, pedig ne foglalkozz. Egyszer be fogja látni, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek gondol. Ki tudja, lehet, hogy legjobb barátnők lesztek. - nevetett a saját viccén, immár boldogan Ash. A fagyos hangulat másodpercek alatt eltűnt, és folytattuk a keresést. Ennyi ruha közül nehéz kiválasztani a tökéleteset, mégis sikerült. Egy fekete combközépig érő ruhát választottam, ami a legszolidabb volt mind közül. Ash is választott magának egy ruhát, amit én biztos nem vettem volna fel. Elég mély volt a dekoltázsa, és Ashen egyszerűen fantasztikusan állt. Rajtam, nem biztos, hogy így állt volna. A fiúk keresésére indultunk, hogy végre mehessünk bulizni. Nem volt nehéz megtalálni őket, mert ugyan ott voltak, ahol hagytuk őket. Most már többen voltak, mint amikor elmentünk. Itt volt Kel, Nikki, Sam, és két ismeretlen srác. Nikki ugyan úgy üdvözölt, mint ahogy Ash. Szó szerint a nyakamba ugrott. Kel és Sam két puszival köszöntött, majd Sam bemutatott az ismeretlen fiúknak. Az egyik fiút Marcus Fosternek, a másikat pedig Bobby Longnak hívják. Mind a ketten gyerekkori barátjuk Robnak, de a többi sráccal is jóba vannak. Nagyon aranyosak mind a ketten, de nem az esetem egyikük sem. A buli helyszínére egy limuzinnal mentünk. A limóban elkezdődött már az ivászat. A hangulat tökéletes volt, és Kris se tudta elrontani azt. A klubban volt lefoglalva egy box nekünk. Ezek szerint megvolt előre tervezve a buli.
- Csajok, menjünk táncolni. - ugrott fel Ash. Nikkivel felálltunk, hogy társuljunk Ashleyhez. Krisnek nem volt kedve táncolni, de egyértelmű, hogy csak miattam. Először a tánctér szélén kezdtünk el táncolni, majd egyre beljebb sodródtunk. Ashley egy ismeretlen sráccal táncolt, mi pedig Nikkivel együtt. Nikki is elkeveredett egy sráchoz, és mivel egyedül nem akartam táncolni, elindultam arra, amerre a többieket találhatom. Épp el akartam indulni, amikor egy kéz kulcsolódott a derekamra. Ismeretlen érintés volt, ezért ijedten fordultam meg. Egy magas, kigyúrt srác volt.
- Táncolsz velem? - nézett rám mosolyogva.
- Ne haragudj, de már várnak rám. - mutattam a boxunk felé. Tom nem nagyon örülne neki, ha meglátna egy másik fiúval táncolni. Elindultam a srácok felé, de a csuklómat megfogva állított meg.
- Táncolj velem. - kérte gyengéden.
- Kérlek, engedj el. - néztem a csuklómra, melyet a kezével fogva tartott. Mintha meg se hallotta volna, amit kértem tőle, mosolyogva húzni kezdett maga után, a mosdók felé. Megpróbáltam lefeszíteni a kezét a csuklómról, nagyon kevés sikerrel. A női mosdóba húzott be, ahol ránk zárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe rakta.
- Mit akarsz tőlem? - léptem tőle távolabb, amikor elengedett. Addig hátráltam, amíg a fal meg nem állított. Mikor oda ért hozzám, el akartam menekülni, de a lábam földbe gyökerezett.
- Nagyon csinos vagy. - húzta végig a kezét az oldalamon, majd a fenekemen állapodott meg.
- Ne bánts, kérlek. - néztem rá könyörgően.
- Nyugodj meg, élvezni fogod. - a hajamat félresöpörte a nyakamból, és csókolgatni kezdett. Ellöktem magamtól, és segítség után kezdtem kiabálni, de nem hallotta meg senki a hangosan dübörgő zene miatt.
- Kussolj. - pofozott meg olyan erővel, hogy a földre estem. Lehajolt hozzám, és a kezeimnél fogva felállított, majd a falhoz lökött. A ruhát letépte rólam, majd a melltartómat. Miközben a testemet végigcsókolgatta, megpróbáltam ellökni magamtól sikertelenül. Miután letépte rólam a bugyimat, lehúzta a nadrágját, és a bokszerjét. Magához rántott, majd másodpercekkel később a földre lökött. A földön összehúztam magam magzatpózba, amikor valaki megpróbált bejönni az ajtón.
- Segítség! - kezdtem el kiabálni, de befogta a számat. Megharaptam a kezét, és amikor elkapta, újra kiabálni kezdtem. Egy hatalmas pofont kevert le, amitől, felrepedt a szám. Aki kint volt, már nem akart bejönni, így minden reményem szertefoszlott, ami arra irányult, hogy megúszom ezt az egészet. A lábaimat szétfeszítette, és közé helyezkedett.
- Könyörgöm ne. - kértem sírva, de mintha meg se hallotta volna. Egy határozott mozdulattal belém hatolt, és ezzel egy időben a sikolyom betöltötte a teret.
- Lie! Itt vagy? - nyitotta meg az ajtót Nikki, de az még mindig zárva volt.
- Ha megszólalsz, megöllek. - A fenyegetése ellenére megszólaltam, vagyis inkább kiabáltam.
- Nikki! - minden egyes lökésénél egy kisebb sikítás hagyta el a számat. Nikki eltűnt az ajtó túloldaláról, vagyis nem hallotta, hogy kiabáltam. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Miután végzett, felöltözött, és a földön fekvő testemet rugdosni kezdte.
- Mondtam, hogy kussolj! - Minden egyes rúgásnál, éreztem, hogy közeleg a vég. Hirtelen befejezte a rugdosásom, és az ajtó felé indult. Mikor odaért, kinyitotta a zsebében lévő kulccsal, majd másodpercek alatt eltűnt. Összegömbölyödtem a földön, és vártam, hogy elérkezzen a halál. A sötétség nem váratott sokat magára, hamar elérkezett.
Rob a díjátadón:
Kris a díjátadón:
Taylor a díjátadón:
Hayley ruhája:
Ashley ruhája:
Tudom, hogy tegnapra ígértem, de nem nagyon volt ihletem, ma viszont előjött a brutális énem, és tudtam írni.
Meg szeretném köszönni a komikat!
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész!
Jó olvasást!
Puszy Chanel
- Nincs köztünk semmi, semelyik sráccal. - tiszta ideg volt, és megpróbáltam vele nyugodtan kommunikálni, de megnehezítette nem kicsit a dolgot.
- Az újságok nem ezt mondják. - tudtam, hogy ez lesz. Nem bízik meg bennem.
- Az újságoknak hiszel? Ha elhiszed azokat a pletykákat, akkor talán jobb lenne, ha befejeznénk ezt. Egy kapcsolat bizalom nélkül nem ér semmit. És te nem bízol bennem ez egyértelmű. - a düh helyett az arcán a döbbenet ült ki. Nagyon szeretem, de nem tudok úgy vele lenni, hogy nem hisz nekem.
- Te most szakítani akarsz velem?
- Nem bízol bennem, hanem az újságoknak hiszel. Szerinted ez normális? Szerintem nem.
- Igazad van. - hajtotta le a fejét. - Megígérem, hogy nem fogok kételkedni benned. - jött közelebb hozzám, majd előttem egy lépéssel megállt. - Nem érhet így véget.
- Nem fogsz bennem kételkedni sose?
- Nem. - ígérte meg. Egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá. Azt a kis távolságot, ami elválasztott minket egymástól átszeltem, és magamhoz húztam egy csókra. - Szeretlek. - nézett mélyen a szemembe, mikor elváltunk egymástól.
- Én is. - mosolyogtam rá.
- Gyönyörű vagy. - nézett végig rajtam, amitől az arcom piros színűre váltott át.
- Köszönöm. - Miután bezártam az ajtót, elindultunk a lift felé. Pechünkre, nem működött, ezért a lépcsőt kellett választanunk. Az ötödikről kellett lesétálnunk. Még mindig jobb, mintha felfele kellett volna mennünk. Tom egy hatalmas fekete limuzint bérelt, ami egyenesen a díjátadó helyszínére vitt minket. Fél óra volt csak az út.
A limuzinból kiszállva a vörös-szőnyegen találtuk magunkat. Tomba belekaroltam, és elindultunk a bejárat felé. A fotósok aktívan kattogtatni kezdték a gépüket, amint megláttak minket. Holnap ismét címlapon leszek, és tudom, hogy az egész világ utálni fog, amiért összetöröm Rob és Tay szívét. Mielőtt leültünk volna a kijelölt helyünkre, a színpad mögé mentünk, mert Tom beszélni szeretett volna Robbal. Nem kellett sokáig keresgélnünk, gyorsan megtaláltuk az egyik folyosón Kristennel. Kris ellenségesen és undorral az arcán mért végig, amit nem értettem. Egy arany Reem Acra ruha volt rajta, ami szerintem egész jól állt neki. Rob elég nyúzottnak tűnt, és kicsit furcsán nézett rám. Fogalmam sincs, hogy mi baja van velem neki is, de majd ha egyedül lesz, megkérdezem.
- Haver, ne haragudj. Tudom, nagyon bunkó voltam. - kért bocsánatot Tom Robtól. Nem tudom, hogy mikor és miért vitatkoztak, de majd kiderítem. Egyre több dolog van, amiről fogalmam sincs.
- Tényleg bunkó voltál, de már megszoktam tőled. - vigyorgott Rob.
- És még én vagyok bunkó. - morogta Tom. Még beszéltek pár szót a srácok, majd a helyünkre kellett mennünk, mert kezdődött az átadó. Egymás mellett volt a helyünk. Az egyik oldalamra ült Tom, a másikra Rob. Rob mellé ült Kris, mellé pedig Tay. Taylorral eddig nem is találkoztunk, de nem nagyon bántam. Tay tekintetét egész idő alatt magamon éreztem. Az Eclipse több kategóriában is nyert, aminek örültem, annak ellenére, hogy a filmet nem is láttam még. Krist a legjobb női főszereplő díjjal jutalmazták. A díj átvételekor gúnyosan mosolygott rám, és azt hiszem, hogy megdöbbentettem, amikor látta, hogy mosolyogva tapsolok neki. Nem tudom, hogy mi baja van velem, de különösebben nem is érdekel. Nekem nincs vele semmi bajom, és attól, hogy utál, még nem fogom utálni ugyan úgy, ahogy ő engem. Miután kiosztottak minden díjat, megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni. A baj, csak az volt, hogy a ruhám nem éppen bulizásra alkalmas. Ezt épp el akartam mondani Tomnak, amikor Ashley tűnt fel, vagyis inkább a nyakamba ugrott.
- Szia Ashley. - öleltem meg.
- Annyira örülök, hogy látlak. - Megfogta a kezemet, és a színpad mögé kezdett húzni. - Jól emlékszem ugye, hogy egyforma a méretünk? - Milyen méret? Elvesztettem a fonalat. - Na mindegy. Úgyis mindjárt kiderül. - Egy szobába húzott be, ahol rengeteg, gyönyörű ruha volt.
- Ezek ki ruhái? - kérdeztem, amikor közelebb mentem a ruhákhoz, és megnéztem párat. Az én stílusom volt a legtöbb.
- Bármelyiket választhatod. - mutatott végig a ruhákon.
- Jó, de kinek a ruhái ezek? - kérdeztem meg újra.
- Az egyik barátnőm stylist, és nekem hozta ezeket a ruhákat. Úgyhogy bármelyiket választhatod.
- Köszönöm Ash! - öleltem meg. Egy csomó ruhát felpróbáltatott velem Ash, amik egyre vadabbak voltak. Miközben nézegettük a őket, megkérdeztem, hogy Kris miért utál.
- Nem utál. - válaszolta rögtön, majd gyorsan elfordult, hogy háttal álljon nekem.
- Nagyon rosszul hazudsz.
- Nem hazudok. - tagadta rögtön felém fordulva, de amikor meglátta, hogy nem veszem be, beismerte, hogy tényleg hazudott. - Tényleg utál, de csak azért, mert féltékeny rád.
- Miért lenne féltékeny rám? Egy olyan lány, mint ő egy magamfajtára lenne féltékeny? Ash ez hülyeség.
- Nem hülyeség. Ez az igazság. Féltékeny, mert szép, okos, kedves lány vagy és ráadásul a fiúk körberajonganak. Amióta feltűntél, minden srác veled foglalkozott. Nagyon hozzánk se szóltak. Teljesen megváltoztak. - döbbenten hallgattam, amit Ash mond. A levegőben a feszültséget tapintani lehetett volna. Nem tudtam, hogy ezért utál Kris, és hogy mióta feltűntem, minden teljesen megváltozott. Ezen sürgősen változtatni kell, és vissza kell állnia a rendes kerékvágásnak. Miattam nem mehetnek tönkre régi barátságok. Nem tudnék élni a bűntudattal együtt.
- Ash, én ezt nem tudtam. Miért nem mondtad?
- Mert mit csináltál volna, ha mondom? Elmész, és többet nem látunk? - bólintottam, hogy ezt csináltam volna valószínű. - Inkább ne szóljanak hozzánk a srácok, minthogy elmenj. Én személy szerint nagyon megszerettelek, és Nikki is. Krisszel, pedig ne foglalkozz. Egyszer be fogja látni, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek gondol. Ki tudja, lehet, hogy legjobb barátnők lesztek. - nevetett a saját viccén, immár boldogan Ash. A fagyos hangulat másodpercek alatt eltűnt, és folytattuk a keresést. Ennyi ruha közül nehéz kiválasztani a tökéleteset, mégis sikerült. Egy fekete combközépig érő ruhát választottam, ami a legszolidabb volt mind közül. Ash is választott magának egy ruhát, amit én biztos nem vettem volna fel. Elég mély volt a dekoltázsa, és Ashen egyszerűen fantasztikusan állt. Rajtam, nem biztos, hogy így állt volna. A fiúk keresésére indultunk, hogy végre mehessünk bulizni. Nem volt nehéz megtalálni őket, mert ugyan ott voltak, ahol hagytuk őket. Most már többen voltak, mint amikor elmentünk. Itt volt Kel, Nikki, Sam, és két ismeretlen srác. Nikki ugyan úgy üdvözölt, mint ahogy Ash. Szó szerint a nyakamba ugrott. Kel és Sam két puszival köszöntött, majd Sam bemutatott az ismeretlen fiúknak. Az egyik fiút Marcus Fosternek, a másikat pedig Bobby Longnak hívják. Mind a ketten gyerekkori barátjuk Robnak, de a többi sráccal is jóba vannak. Nagyon aranyosak mind a ketten, de nem az esetem egyikük sem. A buli helyszínére egy limuzinnal mentünk. A limóban elkezdődött már az ivászat. A hangulat tökéletes volt, és Kris se tudta elrontani azt. A klubban volt lefoglalva egy box nekünk. Ezek szerint megvolt előre tervezve a buli.
- Csajok, menjünk táncolni. - ugrott fel Ash. Nikkivel felálltunk, hogy társuljunk Ashleyhez. Krisnek nem volt kedve táncolni, de egyértelmű, hogy csak miattam. Először a tánctér szélén kezdtünk el táncolni, majd egyre beljebb sodródtunk. Ashley egy ismeretlen sráccal táncolt, mi pedig Nikkivel együtt. Nikki is elkeveredett egy sráchoz, és mivel egyedül nem akartam táncolni, elindultam arra, amerre a többieket találhatom. Épp el akartam indulni, amikor egy kéz kulcsolódott a derekamra. Ismeretlen érintés volt, ezért ijedten fordultam meg. Egy magas, kigyúrt srác volt.
- Táncolsz velem? - nézett rám mosolyogva.
- Ne haragudj, de már várnak rám. - mutattam a boxunk felé. Tom nem nagyon örülne neki, ha meglátna egy másik fiúval táncolni. Elindultam a srácok felé, de a csuklómat megfogva állított meg.
- Táncolj velem. - kérte gyengéden.
- Kérlek, engedj el. - néztem a csuklómra, melyet a kezével fogva tartott. Mintha meg se hallotta volna, amit kértem tőle, mosolyogva húzni kezdett maga után, a mosdók felé. Megpróbáltam lefeszíteni a kezét a csuklómról, nagyon kevés sikerrel. A női mosdóba húzott be, ahol ránk zárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe rakta.
- Mit akarsz tőlem? - léptem tőle távolabb, amikor elengedett. Addig hátráltam, amíg a fal meg nem állított. Mikor oda ért hozzám, el akartam menekülni, de a lábam földbe gyökerezett.
- Nagyon csinos vagy. - húzta végig a kezét az oldalamon, majd a fenekemen állapodott meg.
- Ne bánts, kérlek. - néztem rá könyörgően.
- Nyugodj meg, élvezni fogod. - a hajamat félresöpörte a nyakamból, és csókolgatni kezdett. Ellöktem magamtól, és segítség után kezdtem kiabálni, de nem hallotta meg senki a hangosan dübörgő zene miatt.
- Kussolj. - pofozott meg olyan erővel, hogy a földre estem. Lehajolt hozzám, és a kezeimnél fogva felállított, majd a falhoz lökött. A ruhát letépte rólam, majd a melltartómat. Miközben a testemet végigcsókolgatta, megpróbáltam ellökni magamtól sikertelenül. Miután letépte rólam a bugyimat, lehúzta a nadrágját, és a bokszerjét. Magához rántott, majd másodpercekkel később a földre lökött. A földön összehúztam magam magzatpózba, amikor valaki megpróbált bejönni az ajtón.
- Segítség! - kezdtem el kiabálni, de befogta a számat. Megharaptam a kezét, és amikor elkapta, újra kiabálni kezdtem. Egy hatalmas pofont kevert le, amitől, felrepedt a szám. Aki kint volt, már nem akart bejönni, így minden reményem szertefoszlott, ami arra irányult, hogy megúszom ezt az egészet. A lábaimat szétfeszítette, és közé helyezkedett.
- Könyörgöm ne. - kértem sírva, de mintha meg se hallotta volna. Egy határozott mozdulattal belém hatolt, és ezzel egy időben a sikolyom betöltötte a teret.
- Lie! Itt vagy? - nyitotta meg az ajtót Nikki, de az még mindig zárva volt.
- Ha megszólalsz, megöllek. - A fenyegetése ellenére megszólaltam, vagyis inkább kiabáltam.
- Nikki! - minden egyes lökésénél egy kisebb sikítás hagyta el a számat. Nikki eltűnt az ajtó túloldaláról, vagyis nem hallotta, hogy kiabáltam. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Miután végzett, felöltözött, és a földön fekvő testemet rugdosni kezdte.
- Mondtam, hogy kussolj! - Minden egyes rúgásnál, éreztem, hogy közeleg a vég. Hirtelen befejezte a rugdosásom, és az ajtó felé indult. Mikor odaért, kinyitotta a zsebében lévő kulccsal, majd másodpercek alatt eltűnt. Összegömbölyödtem a földön, és vártam, hogy elérkezzen a halál. A sötétség nem váratott sokat magára, hamar elérkezett.
Rob a díjátadón:
Kris a díjátadón:
Taylor a díjátadón:
Hayley ruhája:
Ashley ruhája:
2011. február 11., péntek
Everlasting love or career?- 12. fejezet
Sziasztok!
Mivel ma van a mi imádott Taylorunk születésnapja, ezért ma rakom fel a fejezetet. Múlt hétre terveztem, de nem volt sok idő írni. Remélem nem haragszotok nagyon! Lehet, hogy holnap rakok fel egy új részt, hisz ez a fejezet nagyon rövid lett :S
Meg szeretném köszönni a komit R.S.-nek és nikinek! (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Clari és Kellan csókolóztak. Még nem vették észre, hogy itt vagyok, ezért gyorsan kiosontam a folyosóra. Nem telt el két perc, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, és mellé szegődött barátnőm kiabálása is. Nem igazán értettem, hogy miért kiabál, de bízom benne, hogy el fogja nekem mondani. Nem sokkal később Kel viharzott ki az ajtón és majdnem kilökte a kezemből a süteményeket. Egy bocs elmormolása után, ment is tovább. Óvatosan beléptem Clarihoz, hisz nem tudhatom, hogy mire számíthatok. Mikor beléptem, az ablakon nézett ki, és fel se figyelt rám. Közelebb léptem hozzá, és az ágya melletti székre ültem le, melyen nemrég még Kel ült. Lassan felém fordult, a tekintete pedig a sütikre siklott.
- Elmondod, hogy mi történt? - csak bólintott, és vártam, hogy elkezdjen mesélni, de nem tette. A sütit oda adtam neki, és rögtön megeredt a nyelve.
- Megcsókolt.
- Drágám ezt én is tudom. Láttam.
- Akkor biztosan azt is láttad, hogy viszonoztam. - sütötte le a szemét. Bólintottam, majd folytatta. - Később viszont, eltoltam magamtól, és meg is pofoztam, majd kiabálni kezdtem vele.
- Nem értem, hogy miért pofoztad meg. - néztem rá értetlenül.
- Mert nem szeretem.
- Nem értelek. - ráztam meg a fejem.
- Én se téged. - nézett rám. Nem tudom, hogy miért nem ért, de jobb, ha nem kérdezem meg.
- Csajszi szerintem pihenned kellene.
- Lehet, de nem akarok egyedül maradni.
- Itt maradok. - elvettem tőle a tányért, majd vártam, hogy elaludjon. Percekkel később már aludt is. Nagyon gyorsan el tud aludni, velem ellentétben. Felálltam a székről és a kanapéhoz sétáltam, és lefeküdtem aludni. Kicsit kényelmetlen volt, de muszáj volt elviselnem valahogy. Nagyon fáradt voltam, és emiatt viszonylag hamar sikerült elaludnom. Boldogan adtam át magam a sötétségnek, és vártam, hogy jöjjenek a szép és valótlan képek, melyeket az elmém vetít le nekem. Hiába vártam őket, nem jöttek.
Reggel teljesen el voltam zsibbadva minden hol. Kinyitottam a szemem, de a hirtelen fénytől gyorsan vissza is csuktam. Nagy nehezen megmozdultam, és felültem a kanapén, de a szemem nem nyitottam ki. Szépen lassan néztem csak fel a pilláim alól, és akkor vettem csak észre, amikor teljesen kinyitottam a szemem, hogy Clari nincs itt. Bekopogtam a mosdóba, hátha ott van, és szerencsére ott is volt. Mondtam neki, hogy lemegyek a büfébe venni valami ételt, és majd jövök. A pénztárcámat kivéve a táskámból, a büfé felé indultam. Mikor leértem, beálltam a sor végére, ami nem mondanám, hogy rövid volt. Tizenöten biztos voltak előttem. Egy pár ember furcsán nézett rám, de nem igazán fordítottam rá nagy figyelmet. Mikor majdnem én következtem, akkor láttam meg egy újságot, aminek én voltam a címlapján. Mikor közelebb értem, akkor a szöveget is el tudtam olvasni.
Egyszerre két színésszel is jár a fantasztikus újságíró?
Jobban szétnéztem az újságok között, és akkor láttam meg, hogy nem csak ennek az újságnak vagyok a címlapján. Tíz újságból hétnek voltam a címlapján. Mikor sorra kerültem, vettem szendvicseket, és az összes újságból vettem egy darabot, amelyiken láttam, hogy szó van rólam benne. A büfés ránézett az újságon látható képre, majd rám, és rögtön lefagyott az arcáról a mosoly. Úgy látszik, hogy most én vagyok a rossz, és aki mindenkivel össze fekszik, mikor ez nem így van, de ezt csak én, meg a két fiú tudja. Miután mindent kifizettem, felmentem Clari kórtermébe, ahol nem néz mindenki szajhának. Mikor beléptem, ismét nem találtam Clarit, de most a mosdóban se volt. Biztos valami vizsgálatra kellett mennie. Leültem a kanapéra, amíg várok rá, és a felső újságot kezdtem el olvasgatni.
Tegnap Robert Pattinsont egy hölggyel kaptuk lencsevégre, akiről kiderült, hogy nem más, mint Hayley Stryder volt újságíró. Los Angeles egyik parkjában beszélgettek barátságosan, majd nem sokkal később, kézen fogva elindultak, egy közeli kórházba. Lehet, hogy a hölgy terhes? Azt nem lehet tudni, hogy terhes-e a kisasszony, de valószínűleg ő a szexi vámpír újabb kiszemeltje, vagy még sem?! A kórházba együtt mentek be, de Mr. Pattinson előbb elhagyta a kórházat, mint a kedvese. A hölgyre, fotósok hada várt, és mikor kilépett az ajtón, körbe vették, és kérdésekkel bombázták, de egyikre sem felelt. A fotósok gyűrűjéből egy férfi mentette meg, aki sapkában, és szemüvegben volt, de valószínű, hogy nem más volt, mint Taylor Lautner. Egy szerelmi háromszögbe csöppentünk bele?
Eddig bírtam olvasni. Ennyi szemetet, hogy lehet összehordani? Már magam se értem, hogy hogy lehettem újságíró. Undorodom magamtól. Ha ezeket Tom meglátja, szóba se fog velem állni. A fejemet a kezembe temettem, és gondolkodni kezdtem. Tom csak nem hisz el ilyen pletykákat. A gondolataimba merülve észre se vettem, hogy valaki bejött. Csak akkor tűnt fel, amikor a vállaimnál megrázott egy kicsit. Amikor felnéztem, apával találtam szembe magam. Felpattantam a kanapéról, és a nyakába ugrottam. A könnyeim, megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, és értek partot, apukám pólóján.
- Nem örömödben sírsz, ugye? - tolt el magától, és nézett a szemembe. Letörölte a könnyeimet, majd leültetett a kanapéra. - Mi történt kicsim?
- Nem tudom ezt végig csinálni. - ráztam a fejem hevesen, miután letöröltem a könnyeimet.
- Elmondod, hogy mi történt? - a kezébe adtam az újságokat, és vártam, hogy mit fog mondani. Pár perccel később szólalt csak meg. - Kicsim, ezekkel nem szabad foglalkozni. A barátaid, és a rokonaid, nem hiszik el ezeket a pletykákat, és ez a lényeg. Nem szabad azzal foglalkoznod, hogy mit pletykálnak rólad. Ha látják rajtad, hogy bántanak a pletykák, szét fognak szedni darabokra. Bátornak kell mutatnod magad előttük. Tudom, hogy képes vagy rá, hisz az én kislányom vagy.- ölelt magához. Lehet, hogy igaza van apának, és nem szabad megfutamodnom. Nem fogok most se visszavonót fújni.
- Jó reggelt. - lépett be az ajtón Clari, majd miután adott egy puszit apának, és nekem is, lefeküdt az ágyba. - Megzavartam valamit? - nézett rám összevont szemöldökkel.
- Nem. Dehogy is. Csak apa beugrott, hogy meglátogasson, és hogy aláírjam a papírokat. - mosolyogtam rá apára, aki ezer wattos mosollyal nézett vissza rám. Aláírtam a papírokat, majd apu el is ment. Claritól elköszöntem, mert lassan nekem is el kell kezdenem készülődni. Fél óra múlva értem haza, és rögtön a kádba vetettem magam. Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy elmerültem a habokban. A fürdés után, megcsináltam a hajam, majd a sminkem. A hajamat egy laza kontyba fogtam csak össze. Ilyenkor nincs itt az én szeleburdi barátnőm, amikor szükségem lenne az ügyes kezeire. A ruhámba belebújva, megnéztem magam a tükörben. Egész elfogadható állapotban voltam. Tom, éppen akkor csöngetett, amikor késznek ítéltem magam. Az ajtóban, ahogy vártam, Tom állt. Mosolyogva nyitottam ajtót, de a mosoly lefagyott az arcomról, amikor megláttam Tom arcát.
- Mi a baj?
- Mi van közted és Rob között? Vagy közted és Taylor között? - szegezte nekem a kérdést, miután beinvitálta magát.
Hayley ruhája:
Ui:. A komik ösztönzően hatnak rám :P Sokkal könnyebben megy az írás, ha megdobtok párral :D
Mivel ma van a mi imádott Taylorunk születésnapja, ezért ma rakom fel a fejezetet. Múlt hétre terveztem, de nem volt sok idő írni. Remélem nem haragszotok nagyon! Lehet, hogy holnap rakok fel egy új részt, hisz ez a fejezet nagyon rövid lett :S
Meg szeretném köszönni a komit R.S.-nek és nikinek! (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Clari és Kellan csókolóztak. Még nem vették észre, hogy itt vagyok, ezért gyorsan kiosontam a folyosóra. Nem telt el két perc, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, és mellé szegődött barátnőm kiabálása is. Nem igazán értettem, hogy miért kiabál, de bízom benne, hogy el fogja nekem mondani. Nem sokkal később Kel viharzott ki az ajtón és majdnem kilökte a kezemből a süteményeket. Egy bocs elmormolása után, ment is tovább. Óvatosan beléptem Clarihoz, hisz nem tudhatom, hogy mire számíthatok. Mikor beléptem, az ablakon nézett ki, és fel se figyelt rám. Közelebb léptem hozzá, és az ágya melletti székre ültem le, melyen nemrég még Kel ült. Lassan felém fordult, a tekintete pedig a sütikre siklott.
- Elmondod, hogy mi történt? - csak bólintott, és vártam, hogy elkezdjen mesélni, de nem tette. A sütit oda adtam neki, és rögtön megeredt a nyelve.
- Megcsókolt.
- Drágám ezt én is tudom. Láttam.
- Akkor biztosan azt is láttad, hogy viszonoztam. - sütötte le a szemét. Bólintottam, majd folytatta. - Később viszont, eltoltam magamtól, és meg is pofoztam, majd kiabálni kezdtem vele.
- Nem értem, hogy miért pofoztad meg. - néztem rá értetlenül.
- Mert nem szeretem.
- Nem értelek. - ráztam meg a fejem.
- Én se téged. - nézett rám. Nem tudom, hogy miért nem ért, de jobb, ha nem kérdezem meg.
- Csajszi szerintem pihenned kellene.
- Lehet, de nem akarok egyedül maradni.
- Itt maradok. - elvettem tőle a tányért, majd vártam, hogy elaludjon. Percekkel később már aludt is. Nagyon gyorsan el tud aludni, velem ellentétben. Felálltam a székről és a kanapéhoz sétáltam, és lefeküdtem aludni. Kicsit kényelmetlen volt, de muszáj volt elviselnem valahogy. Nagyon fáradt voltam, és emiatt viszonylag hamar sikerült elaludnom. Boldogan adtam át magam a sötétségnek, és vártam, hogy jöjjenek a szép és valótlan képek, melyeket az elmém vetít le nekem. Hiába vártam őket, nem jöttek.
Reggel teljesen el voltam zsibbadva minden hol. Kinyitottam a szemem, de a hirtelen fénytől gyorsan vissza is csuktam. Nagy nehezen megmozdultam, és felültem a kanapén, de a szemem nem nyitottam ki. Szépen lassan néztem csak fel a pilláim alól, és akkor vettem csak észre, amikor teljesen kinyitottam a szemem, hogy Clari nincs itt. Bekopogtam a mosdóba, hátha ott van, és szerencsére ott is volt. Mondtam neki, hogy lemegyek a büfébe venni valami ételt, és majd jövök. A pénztárcámat kivéve a táskámból, a büfé felé indultam. Mikor leértem, beálltam a sor végére, ami nem mondanám, hogy rövid volt. Tizenöten biztos voltak előttem. Egy pár ember furcsán nézett rám, de nem igazán fordítottam rá nagy figyelmet. Mikor majdnem én következtem, akkor láttam meg egy újságot, aminek én voltam a címlapján. Mikor közelebb értem, akkor a szöveget is el tudtam olvasni.
Egyszerre két színésszel is jár a fantasztikus újságíró?
Jobban szétnéztem az újságok között, és akkor láttam meg, hogy nem csak ennek az újságnak vagyok a címlapján. Tíz újságból hétnek voltam a címlapján. Mikor sorra kerültem, vettem szendvicseket, és az összes újságból vettem egy darabot, amelyiken láttam, hogy szó van rólam benne. A büfés ránézett az újságon látható képre, majd rám, és rögtön lefagyott az arcáról a mosoly. Úgy látszik, hogy most én vagyok a rossz, és aki mindenkivel össze fekszik, mikor ez nem így van, de ezt csak én, meg a két fiú tudja. Miután mindent kifizettem, felmentem Clari kórtermébe, ahol nem néz mindenki szajhának. Mikor beléptem, ismét nem találtam Clarit, de most a mosdóban se volt. Biztos valami vizsgálatra kellett mennie. Leültem a kanapéra, amíg várok rá, és a felső újságot kezdtem el olvasgatni.
Tegnap Robert Pattinsont egy hölggyel kaptuk lencsevégre, akiről kiderült, hogy nem más, mint Hayley Stryder volt újságíró. Los Angeles egyik parkjában beszélgettek barátságosan, majd nem sokkal később, kézen fogva elindultak, egy közeli kórházba. Lehet, hogy a hölgy terhes? Azt nem lehet tudni, hogy terhes-e a kisasszony, de valószínűleg ő a szexi vámpír újabb kiszemeltje, vagy még sem?! A kórházba együtt mentek be, de Mr. Pattinson előbb elhagyta a kórházat, mint a kedvese. A hölgyre, fotósok hada várt, és mikor kilépett az ajtón, körbe vették, és kérdésekkel bombázták, de egyikre sem felelt. A fotósok gyűrűjéből egy férfi mentette meg, aki sapkában, és szemüvegben volt, de valószínű, hogy nem más volt, mint Taylor Lautner. Egy szerelmi háromszögbe csöppentünk bele?
Eddig bírtam olvasni. Ennyi szemetet, hogy lehet összehordani? Már magam se értem, hogy hogy lehettem újságíró. Undorodom magamtól. Ha ezeket Tom meglátja, szóba se fog velem állni. A fejemet a kezembe temettem, és gondolkodni kezdtem. Tom csak nem hisz el ilyen pletykákat. A gondolataimba merülve észre se vettem, hogy valaki bejött. Csak akkor tűnt fel, amikor a vállaimnál megrázott egy kicsit. Amikor felnéztem, apával találtam szembe magam. Felpattantam a kanapéról, és a nyakába ugrottam. A könnyeim, megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, és értek partot, apukám pólóján.
- Nem örömödben sírsz, ugye? - tolt el magától, és nézett a szemembe. Letörölte a könnyeimet, majd leültetett a kanapéra. - Mi történt kicsim?
- Nem tudom ezt végig csinálni. - ráztam a fejem hevesen, miután letöröltem a könnyeimet.
- Elmondod, hogy mi történt? - a kezébe adtam az újságokat, és vártam, hogy mit fog mondani. Pár perccel később szólalt csak meg. - Kicsim, ezekkel nem szabad foglalkozni. A barátaid, és a rokonaid, nem hiszik el ezeket a pletykákat, és ez a lényeg. Nem szabad azzal foglalkoznod, hogy mit pletykálnak rólad. Ha látják rajtad, hogy bántanak a pletykák, szét fognak szedni darabokra. Bátornak kell mutatnod magad előttük. Tudom, hogy képes vagy rá, hisz az én kislányom vagy.- ölelt magához. Lehet, hogy igaza van apának, és nem szabad megfutamodnom. Nem fogok most se visszavonót fújni.
- Jó reggelt. - lépett be az ajtón Clari, majd miután adott egy puszit apának, és nekem is, lefeküdt az ágyba. - Megzavartam valamit? - nézett rám összevont szemöldökkel.
- Nem. Dehogy is. Csak apa beugrott, hogy meglátogasson, és hogy aláírjam a papírokat. - mosolyogtam rá apára, aki ezer wattos mosollyal nézett vissza rám. Aláírtam a papírokat, majd apu el is ment. Claritól elköszöntem, mert lassan nekem is el kell kezdenem készülődni. Fél óra múlva értem haza, és rögtön a kádba vetettem magam. Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy elmerültem a habokban. A fürdés után, megcsináltam a hajam, majd a sminkem. A hajamat egy laza kontyba fogtam csak össze. Ilyenkor nincs itt az én szeleburdi barátnőm, amikor szükségem lenne az ügyes kezeire. A ruhámba belebújva, megnéztem magam a tükörben. Egész elfogadható állapotban voltam. Tom, éppen akkor csöngetett, amikor késznek ítéltem magam. Az ajtóban, ahogy vártam, Tom állt. Mosolyogva nyitottam ajtót, de a mosoly lefagyott az arcomról, amikor megláttam Tom arcát.
- Mi a baj?
- Mi van közted és Rob között? Vagy közted és Taylor között? - szegezte nekem a kérdést, miután beinvitálta magát.
Hayley ruhája:
Ui:. A komik ösztönzően hatnak rám :P Sokkal könnyebben megy az írás, ha megdobtok párral :D
2011. január 29., szombat
Everlasting love or career?- 11. fejezet
Sziasztok!
Meg szeretném köszönni az előző részhez írt komikat R.S.-nek, Klaunak, Krisztin95-nek, Rékának, és nikinek!
- Gyere. Négyszemközt szeretnék veled beszélni. - állt fel a kanapéról, amin ültünk, és az erkély ajtó felé kezdett húzni a kezemnél fogva. A félelem hatalmába kerített, és nem tudtam menekülni előle. Amikor kiértünk az erkélyre, velem szemben állt meg, és mélyen a szemembe nézett. - Nem tudom, hogy is kérdezzem. - vakarta meg a fejét, gondolkodás közben.
- Lehetőség szerint gyorsan, mert mindjárt szívbajt kapok. - eddig bírtam csendben maradni. Sokan mondták már, hogy kicsit türelmetlen vagyok.
- Nyugi. Csak azt akartam megkérdezni, hogy lenne-e kedved...- a telefonom csörgése megszakította Tomot. Kicsit idegesen vettem elő a készüléket. Apa volt az, de csak felvettem és mondtam neki, hogy visszahívom és le is tettem.
- Bocsi. - néztem rá bocsánatkérően, majd vártam, hogy folytassa, amit elkezdett.
- Szóval holnap este lesz egy díjátadó, és meg szeretnélek kérdezni, hogy lennél-e olyan kedves, hogy megtisztelsz azzal, hogy elkísérsz?
- Természetesen. - mosolyogtam rá.
- Tényleg?- nézett rám bizonytalanul.
- Ezer örömmel. - öleltem meg, majd a pillanatot ismét a telefonom csörgése szakította félbe. A hívóm ugyan az volt, aki az előbb. Apa.
- Mi olyan sürgős?- kérdeztem türelmetlenül.
- Neked is szia kislányom. Köszönöm kérdésed jól vagyok. - gúnyolódott.
- Bocs. Szia. Hogy vagy?- kérdeztem meg szem-forgatva. - De gyorsan el is mondhatnád, hogy miért hívtál.
-A filmmel kapcsolatban hívtalak.
- Melyik filmmel? Jaj, már tudom, hogy mire gondolsz. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas lennék a szerepre.
- Ne beszélj butaságokat kicsim. Kérlek, vállald el. Született színésznő vagy. - próbált meggyőzni, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne elvállalni a szerepet.
- Én született színésznő? Apa. - sóhajtottam erőtlenül.
- Kicsim. Kérlek, vállald el. Bízz bennem. Nagyszerű leszel.
- Apa. Én erre nem vagyok képes. Nem fog menni.
- Menni fog kicsim. Ismerlek. Képes vagy rá. Kérlek, a kedvemért vállald el. - könyörgött.
- Rendben. Elvállalom. - adtam be a derekam.
- Köszönöm. - hálálkodott apa. Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, de nem akarom apát cserbenhagyni. Miután ezer féleképpen elmondta, hogy nagyon köszöni, és szeret, Tom kérdő tekintetével találtam szembe magam. Azt hiszem, hogy ő erről nem tud semmit. És valószínű, hogy nem lesz oda az ötletért, hogy Taylor párját alkossam a filmben.
- Lie!- szólt ki Clari a kórteremből. Bementem hozzá, hogy megnézzem mi történhetett vagy mit szeretne. Most megmentett a magyarázkodástól, de legközelebb nem fogom megúszni.
- Mi a baj?- léptem mellé. - Fáj valamid?
- Nem. Semmi baj, csak unatkoztam. - nézett rám angyalian.
- Ne haragudj, de el kell mennem egy kicsit. - néztem rá bocsánatkérően.
- Muszáj?- nyafogott, mint egy két éves. Csak bólintottam, és tovább kérdezősködött. - Hova kell menned?
- Vásárolni. - válaszoltam halkan, mert tudom, hogy most fog kiakadni.
- Vásárolni?- visított rögtön. - Nélkülem mész el vásárolni?
- Mivel te nem tudsz most velem jönni, ezért igen, de kérlek, nyugodj meg, mert nem tesz jót az idegesség. - a kezével a nővérhívót kezdte el keresni, amikor pedig megtalálta, hevesen nyomkodni kezdte. - Mit művelsz? Van valami baj? Fáj valamid?- ugrottam rögtön oda hozzá. Egy nővér pillanatok rontott be az ajtón, amikor már válaszolni akart Clari.
- Minden rendben kisasszony?- kérdezte a nővér.
- Igen. A doktor úrral szeretnék beszélni. - nem egészen erre számítottam.
- Megnézem, hogy mit tehetek. - surrant ki az ajtón a nővér.
- Mit akarsz a doktor úrral?- ültem le az ágya szélére, és vártam, hogy elmondja, mi a problémája, de nem tette. A doki pillanatokkal később meg is jelent és kíváncsian kérdezte meg, hogy mi a panasza Clarinak.
- El szeretnék menni. - jelentette ki határozottan bolond barátnőm. Ez teljesen meg bolondult. Lehet, hogy beütötte a fejét, amikor elájult?- gondolkodtam el.
- Sajnálom hölgyem, de nem mehet sehova. Még pár napig bent kell maradnia.
- Kérem doktor úr! Legalább egy órára. - könyörgött tovább, de nem tudta megpuhítani a doki szívét. Ezer féleképpen megkérte a doktor urat, de az nemet mondott, és el is kellett mennie, mert egy sürgős esetet hoztak be.
- Sietek vissza. - adtam egy puszit az arcára, annak ellenére, hogy elég csúnyán nézett rám. Az erkélyre mentem, ahol Tom még mindig kint volt, és most telefonált.
- El kell mennem.
- Elvigyelek?- kérdezte, miközben a telefont nem tette le.
- Nem kell köszi. - adtam egy puszit a szájára, és rohantam is vásárolni. Clari még mindig morcosan ült az ágyán, mikor elköszöntem tőle. A bejáraton, amikor kiléptem, rengeteg fotós várt. Ezek még nem mentek el innen?! Amikor megláttak, elkezdték a gépüket kattogtatni folyamatosan. Körbe álltak pillanatok alatt, és fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább.
- Maga Robert Pattinson barátnője?- kérdezte az egyik?
- Mióta járnak?- kérdezte a másik, annak ellenére, hogy nem válaszoltam az első kérdésre sem.
- Hogy hívják?- fogalmam sem volt, hogy hogyan szabadulhatnék. Megpróbáltam előre törni, de rögtön vissza is kerültem oda, ahonnan indultam. A lábaim remegni kezdtek, a kezemmel együtt. Levegő után kapkodtam, amikor hirtelen egy kéz körülölelt, és elkezdett kihúzni a tömegből. Fogalmam sincs, hogy ki volt az, mert sapkában, szemüvegben volt, és ráadásul a kapucni a fején volt. A fotósoknál rosszabb már nem lehet. Elrabolni valószínűleg nem fog egy rakás paparazzi szeme láttára. Egy taxiba akart betuszkolni, és hagytam magam. Mikor elindultunk, magam elé bámultam, és próbáltam felfogni, hogy mi történt. Egy elmosódott suttogás szűrődött be az elmémbe, de nem értettem, hogy mit mond, és ki. Becsuktam a szemem, és próbáltam lenyugtatni magam, de sehogy se ment. A szívem őrülten dobogott, a levegőt pedig még mindig kapkodtam. Éreztem, hogy valaki hozzám ér, és egy kicsit mintha csillapult volna a szívem dobogása. A levegőt már nem kapkodtam, a szívem pedig normális ütemben vert. Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam rájönni, hogy hol vagyok, meg hogy ki volt az az idegen, aki megmentett a fotósoktól. A megmentőm mellkasának voltam dőlve, és fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda. Felültem, és végre sikerült megnéznem az arcát. Már levette a napszemüveget, a sapkát és a kapucnit is. Taylor volt az. Egy lila folt virított a szeme alatt, de szerencsére nem volt olyan nagy. A taxi legszélére húzódtam, hisz nem felejtettem el, hogy akaratom ellenére csókolt meg.
- Jól vagy?- nézett rám aggódva.
- Jól. Hogy van a szemed?
- Kutya baja.
- Itt legyen szíves megállni. - szóltam előre a sofőrnek. Pont a pláza előtt voltunk, és mikor megállt gyorsan kiszálltam a taxiból. A sofőr kezébe adtam a pénzt, amit vissza is adott, mondván, hogy az úr már fizetett. Nem igazán értettem, hogy hogy fizetett volna, amikor még oda se ért, ahova menni akart, de ráhagytam. A pénzt elraktam, és elindultam a bejárathoz. Tay utánam jött, de nem igazán foglalkoztam vele.
- Nem beszélhetnénk meg a dolgokat?- állított meg a karomnál fogva.
- Eltaláltad. Nincs mit megbeszélnünk tudtommal. - kirántottam a karomat a kezei közül, és bementem az első üzletbe, ahol estélyit tudok venni magamnak.
- Szerintem meg van mit megbeszélnünk. - állt elém.
- Rendben. Akkor beszéljük meg, de közben megengeded, hogy vegyek egy ruhát?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- Oké. - a ruhák közé vetettem magam, és keresgélni kezdtem. - Nagyon sajnálom, hogy megcsókoltalak a kórházban, de ismerd be, hogy te is élvezted. - felé fordultam és az állam a padlót súrolta, a kijelentése hallatán.
- Azért ne vegyél mérget rá. - feleltem, miután sikerült rendeznem a vonásaimat.
- Csak elhiteted magaddal, hogy szerelmes vagy Tomba. - már megint ezzel jön. Nem tudom, hányszor kell elmondanom neki, hogy szeretem Tomot.
- Mondtam már, hogy szerelmes vagyok belé. Nem tudom hányszor kell még elmondanom, hogy fel is fogd. - fordultam vissza a ruhákhoz. Egy fehér estélyit vettem le az állványról, és Taylor kezébe nyomtam. - Tedd magad hasznossá, és fogd meg.
- Mire kell neked estélyi?
- Pontosan én sem tudom. - levettem még egyet, de most egy pirosat. Kivettem Tay kezéből a fehéret, és a próbafülkék felé indultam. Persze oda is jött utánam Tay, de nem nagyon foglalkoztam vele. Amíg hagyja, hogy felpróbáljam egyedül, addig nem aggaszt a dolog.
- Majd mutasd meg, hogy hogy áll.- szólt még utánam, amikor bementem. A fehérrel kezdtem a próbát. Tökéletes volt a méret, de valahogy nem az igazi volt, és ezt Tay is megerősítette. A pirosban kicsit jobban éreztem magam, de ez se volt a legmegfelelőbb a számomra. Visszaöltöztem, és visszaakasztottam a ruhákat a többi közé.
- Segíthetek?- kérdezte kedvesen egy eladó.
- Egy estélyit szeretnék.
- Milyen színben?
- Nem tudom. Esetleg zöld, fehér vagy talán fekete.
- Most kaptunk egy gyönyörű zöld estélyit. Mindjárt hozom. Szerintem tökéletesen állna önön. - elment az eladó a ruháért, addig Tay tovább mondta a magáét. Már kicsit unalmas volt, és fellélegeztem, amikor visszatért az eladó. A ruha tényleg fantasztikusan nézett ki. Első látásra beleszerettem. A próbafülkébe "gyorsan" felpróbáltam a ruhát. Kimentem Tayhez, és az eladóhoz, és feszülten vártam, hogy mit szólnak hozzá.
- Ez egyszerűen fantasztikusan áll önön. - mosolygott bájosan az eladó. - Gyönyörű barátnője van. Ezt a ruhát, mintha rá öntötték volna.
- Én nem...- Én nem vagyok a barátnője. - akartam mondani, de Taylor félbe szakított.
- Szerintem is. - mosolygott rám, én pedig fortyogtam a dühtől. A mai nap már nem először majdnem elküldtem a francba. Kifizettem a ruhát, és Taylor kezébe adtam, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, mert ha valami baja lesz, megölöm. Amíg a cipőboltba mentünk, kiadtam magamból mindent. Végig hallgatott, egyszer sem szólt közbe. A cipő kiválasztása gyorsan meg volt. Azt hiszem, az első cipőt vettem meg, amit megláttam. Miután megvettem a cipőt, elvettem Taytől a ruhát.
-Kössz a segítséget. Szia.- köszöntem el gyorsan tőle, és rohantam is tovább.
- Várj. Ne siess ennyire. - jött utánam. A pláza előtt leintettem egy taxit, és beszálltam. Tay nem szállt be, csak állt az ajtónál, de nem szállt be.
- Jössz vagy maradsz? - néztem rá mosolyogva. Megdöbbent a kérdésemen, és én is. Az előbb még menekültem volna előle, most meg hívom. Tiszta hülye vagyok.
- Merre tartasz? - fordultam felé kíváncsian.
- Először oda ahova te szeretnél, majd onnan megyek tovább. - Bediktáltam a kórház címét, és végre elindultunk. Az utat csendben tettük meg, de nem az a kínos csend volt. Kellemes volt. Gyorsan megérkeztem, és szerencsére most nem volt egy fotós se a kórház előtt. Elköszöntem Taytől, majd a háborgó barátnőm kórterme felé vettem az irányt. Remélem, hogy nem lesz nagyon mérges. A kórterembe lépve, megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Clari mosolyog. Persze nem azért, mert meglátott, hanem mert Kellan valami viccet mondott neki. Várjunk. Hogy kerül ide Kellan?!
- Sziasztok. - köszöntem nekik.
- Szia. - mondták egyszerre. Leraktam a ruhát a kanapéra, majd odamentem Clarihoz, és adtam neki egy puszit.
- Hát te? - kérdeztem Kelltől, miután adtam neki két puszit.
- Jöttem meglátogatni Clarit.
- Mit vásároltál? - kérdezte barátnőm.
- Egy estélyi ruha.
- Minek az neked? - kérdezte felvont szemöldökkel Kell.
- Tomot kísérem el egy díjátadóra. Ne haragudj, hogy elmentem, de muszáj volt vennem egy ruhát.- néztem Clarira bocsánatkérően.
- Semmi baj, csak szívesen mentem volna én is. - szomorodott el. Nem szeretem, amikor szomorú. Olyankor valamivel megpróbálom mindig felvidítani, több kevesebb sikerrel.
- Nem tudjátok, hogy a büfében van-e valami ehető kaja?- már eléggé éhes vagyok, hisz alig ettem valamit egész nap.
- Nem tudom, de biztos találsz valamit. - mosolygott rám Kel. Olyan furcsa. Máskor mindig poénkodik, most meg amióta itt vagyok egyetlen egy poént se ejtett el. Mindegy. Biztos, csak én érzem rosszul. De nem. A megérzéseim mindig be szoktak jönni. - gondolkodtam, miközben már a büféhez tartottam. Nem volt hosszú sor, ezért gyorsan végeztem is. Vettem két szendvicset, egy somlói galuskát, és két franciakrémest. A két krémes Clarinak, és Kelnek lesz. Remélem, szereti Kellan a krémest, ha meg nem, akkor majd Clari megeszi. A szendvicseket meg a somlói galuskát leültem a büfébe megenni. Gyorsan végeztem is, és indulhattam vissza Clarihoz. Mikor beléptem a kórterembe, nem várt látvány fogadott.
Meg szeretném köszönni az előző részhez írt komikat R.S.-nek, Klaunak, Krisztin95-nek, Rékának, és nikinek!
A részről annyit, hogy szerintem, kicsit gáz lett :S
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
- Gyere. Négyszemközt szeretnék veled beszélni. - állt fel a kanapéról, amin ültünk, és az erkély ajtó felé kezdett húzni a kezemnél fogva. A félelem hatalmába kerített, és nem tudtam menekülni előle. Amikor kiértünk az erkélyre, velem szemben állt meg, és mélyen a szemembe nézett. - Nem tudom, hogy is kérdezzem. - vakarta meg a fejét, gondolkodás közben.
- Lehetőség szerint gyorsan, mert mindjárt szívbajt kapok. - eddig bírtam csendben maradni. Sokan mondták már, hogy kicsit türelmetlen vagyok.
- Nyugi. Csak azt akartam megkérdezni, hogy lenne-e kedved...- a telefonom csörgése megszakította Tomot. Kicsit idegesen vettem elő a készüléket. Apa volt az, de csak felvettem és mondtam neki, hogy visszahívom és le is tettem.
- Bocsi. - néztem rá bocsánatkérően, majd vártam, hogy folytassa, amit elkezdett.
- Szóval holnap este lesz egy díjátadó, és meg szeretnélek kérdezni, hogy lennél-e olyan kedves, hogy megtisztelsz azzal, hogy elkísérsz?
- Természetesen. - mosolyogtam rá.
- Tényleg?- nézett rám bizonytalanul.
- Ezer örömmel. - öleltem meg, majd a pillanatot ismét a telefonom csörgése szakította félbe. A hívóm ugyan az volt, aki az előbb. Apa.
- Mi olyan sürgős?- kérdeztem türelmetlenül.
- Neked is szia kislányom. Köszönöm kérdésed jól vagyok. - gúnyolódott.
- Bocs. Szia. Hogy vagy?- kérdeztem meg szem-forgatva. - De gyorsan el is mondhatnád, hogy miért hívtál.
-A filmmel kapcsolatban hívtalak.
- Melyik filmmel? Jaj, már tudom, hogy mire gondolsz. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas lennék a szerepre.
- Ne beszélj butaságokat kicsim. Kérlek, vállald el. Született színésznő vagy. - próbált meggyőzni, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne elvállalni a szerepet.
- Én született színésznő? Apa. - sóhajtottam erőtlenül.
- Kicsim. Kérlek, vállald el. Bízz bennem. Nagyszerű leszel.
- Apa. Én erre nem vagyok képes. Nem fog menni.
- Menni fog kicsim. Ismerlek. Képes vagy rá. Kérlek, a kedvemért vállald el. - könyörgött.
- Rendben. Elvállalom. - adtam be a derekam.
- Köszönöm. - hálálkodott apa. Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, de nem akarom apát cserbenhagyni. Miután ezer féleképpen elmondta, hogy nagyon köszöni, és szeret, Tom kérdő tekintetével találtam szembe magam. Azt hiszem, hogy ő erről nem tud semmit. És valószínű, hogy nem lesz oda az ötletért, hogy Taylor párját alkossam a filmben.
- Lie!- szólt ki Clari a kórteremből. Bementem hozzá, hogy megnézzem mi történhetett vagy mit szeretne. Most megmentett a magyarázkodástól, de legközelebb nem fogom megúszni.
- Mi a baj?- léptem mellé. - Fáj valamid?
- Nem. Semmi baj, csak unatkoztam. - nézett rám angyalian.
- Ne haragudj, de el kell mennem egy kicsit. - néztem rá bocsánatkérően.
- Muszáj?- nyafogott, mint egy két éves. Csak bólintottam, és tovább kérdezősködött. - Hova kell menned?
- Vásárolni. - válaszoltam halkan, mert tudom, hogy most fog kiakadni.
- Vásárolni?- visított rögtön. - Nélkülem mész el vásárolni?
- Mivel te nem tudsz most velem jönni, ezért igen, de kérlek, nyugodj meg, mert nem tesz jót az idegesség. - a kezével a nővérhívót kezdte el keresni, amikor pedig megtalálta, hevesen nyomkodni kezdte. - Mit művelsz? Van valami baj? Fáj valamid?- ugrottam rögtön oda hozzá. Egy nővér pillanatok rontott be az ajtón, amikor már válaszolni akart Clari.
- Minden rendben kisasszony?- kérdezte a nővér.
- Igen. A doktor úrral szeretnék beszélni. - nem egészen erre számítottam.
- Megnézem, hogy mit tehetek. - surrant ki az ajtón a nővér.
- Mit akarsz a doktor úrral?- ültem le az ágya szélére, és vártam, hogy elmondja, mi a problémája, de nem tette. A doki pillanatokkal később meg is jelent és kíváncsian kérdezte meg, hogy mi a panasza Clarinak.
- El szeretnék menni. - jelentette ki határozottan bolond barátnőm. Ez teljesen meg bolondult. Lehet, hogy beütötte a fejét, amikor elájult?- gondolkodtam el.
- Sajnálom hölgyem, de nem mehet sehova. Még pár napig bent kell maradnia.
- Kérem doktor úr! Legalább egy órára. - könyörgött tovább, de nem tudta megpuhítani a doki szívét. Ezer féleképpen megkérte a doktor urat, de az nemet mondott, és el is kellett mennie, mert egy sürgős esetet hoztak be.
- Sietek vissza. - adtam egy puszit az arcára, annak ellenére, hogy elég csúnyán nézett rám. Az erkélyre mentem, ahol Tom még mindig kint volt, és most telefonált.
- El kell mennem.
- Elvigyelek?- kérdezte, miközben a telefont nem tette le.
- Nem kell köszi. - adtam egy puszit a szájára, és rohantam is vásárolni. Clari még mindig morcosan ült az ágyán, mikor elköszöntem tőle. A bejáraton, amikor kiléptem, rengeteg fotós várt. Ezek még nem mentek el innen?! Amikor megláttak, elkezdték a gépüket kattogtatni folyamatosan. Körbe álltak pillanatok alatt, és fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább.
- Maga Robert Pattinson barátnője?- kérdezte az egyik?
- Mióta járnak?- kérdezte a másik, annak ellenére, hogy nem válaszoltam az első kérdésre sem.
- Hogy hívják?- fogalmam sem volt, hogy hogyan szabadulhatnék. Megpróbáltam előre törni, de rögtön vissza is kerültem oda, ahonnan indultam. A lábaim remegni kezdtek, a kezemmel együtt. Levegő után kapkodtam, amikor hirtelen egy kéz körülölelt, és elkezdett kihúzni a tömegből. Fogalmam sincs, hogy ki volt az, mert sapkában, szemüvegben volt, és ráadásul a kapucni a fején volt. A fotósoknál rosszabb már nem lehet. Elrabolni valószínűleg nem fog egy rakás paparazzi szeme láttára. Egy taxiba akart betuszkolni, és hagytam magam. Mikor elindultunk, magam elé bámultam, és próbáltam felfogni, hogy mi történt. Egy elmosódott suttogás szűrődött be az elmémbe, de nem értettem, hogy mit mond, és ki. Becsuktam a szemem, és próbáltam lenyugtatni magam, de sehogy se ment. A szívem őrülten dobogott, a levegőt pedig még mindig kapkodtam. Éreztem, hogy valaki hozzám ér, és egy kicsit mintha csillapult volna a szívem dobogása. A levegőt már nem kapkodtam, a szívem pedig normális ütemben vert. Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam rájönni, hogy hol vagyok, meg hogy ki volt az az idegen, aki megmentett a fotósoktól. A megmentőm mellkasának voltam dőlve, és fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda. Felültem, és végre sikerült megnéznem az arcát. Már levette a napszemüveget, a sapkát és a kapucnit is. Taylor volt az. Egy lila folt virított a szeme alatt, de szerencsére nem volt olyan nagy. A taxi legszélére húzódtam, hisz nem felejtettem el, hogy akaratom ellenére csókolt meg.
- Jól vagy?- nézett rám aggódva.
- Jól. Hogy van a szemed?
- Kutya baja.
- Itt legyen szíves megállni. - szóltam előre a sofőrnek. Pont a pláza előtt voltunk, és mikor megállt gyorsan kiszálltam a taxiból. A sofőr kezébe adtam a pénzt, amit vissza is adott, mondván, hogy az úr már fizetett. Nem igazán értettem, hogy hogy fizetett volna, amikor még oda se ért, ahova menni akart, de ráhagytam. A pénzt elraktam, és elindultam a bejárathoz. Tay utánam jött, de nem igazán foglalkoztam vele.
- Nem beszélhetnénk meg a dolgokat?- állított meg a karomnál fogva.
- Eltaláltad. Nincs mit megbeszélnünk tudtommal. - kirántottam a karomat a kezei közül, és bementem az első üzletbe, ahol estélyit tudok venni magamnak.
- Szerintem meg van mit megbeszélnünk. - állt elém.
- Rendben. Akkor beszéljük meg, de közben megengeded, hogy vegyek egy ruhát?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- Oké. - a ruhák közé vetettem magam, és keresgélni kezdtem. - Nagyon sajnálom, hogy megcsókoltalak a kórházban, de ismerd be, hogy te is élvezted. - felé fordultam és az állam a padlót súrolta, a kijelentése hallatán.
- Azért ne vegyél mérget rá. - feleltem, miután sikerült rendeznem a vonásaimat.
- Csak elhiteted magaddal, hogy szerelmes vagy Tomba. - már megint ezzel jön. Nem tudom, hányszor kell elmondanom neki, hogy szeretem Tomot.
- Mondtam már, hogy szerelmes vagyok belé. Nem tudom hányszor kell még elmondanom, hogy fel is fogd. - fordultam vissza a ruhákhoz. Egy fehér estélyit vettem le az állványról, és Taylor kezébe nyomtam. - Tedd magad hasznossá, és fogd meg.
- Mire kell neked estélyi?
- Pontosan én sem tudom. - levettem még egyet, de most egy pirosat. Kivettem Tay kezéből a fehéret, és a próbafülkék felé indultam. Persze oda is jött utánam Tay, de nem nagyon foglalkoztam vele. Amíg hagyja, hogy felpróbáljam egyedül, addig nem aggaszt a dolog.
- Majd mutasd meg, hogy hogy áll.- szólt még utánam, amikor bementem. A fehérrel kezdtem a próbát. Tökéletes volt a méret, de valahogy nem az igazi volt, és ezt Tay is megerősítette. A pirosban kicsit jobban éreztem magam, de ez se volt a legmegfelelőbb a számomra. Visszaöltöztem, és visszaakasztottam a ruhákat a többi közé.
- Segíthetek?- kérdezte kedvesen egy eladó.
- Egy estélyit szeretnék.
- Milyen színben?
- Nem tudom. Esetleg zöld, fehér vagy talán fekete.
- Most kaptunk egy gyönyörű zöld estélyit. Mindjárt hozom. Szerintem tökéletesen állna önön. - elment az eladó a ruháért, addig Tay tovább mondta a magáét. Már kicsit unalmas volt, és fellélegeztem, amikor visszatért az eladó. A ruha tényleg fantasztikusan nézett ki. Első látásra beleszerettem. A próbafülkébe "gyorsan" felpróbáltam a ruhát. Kimentem Tayhez, és az eladóhoz, és feszülten vártam, hogy mit szólnak hozzá.
- Ez egyszerűen fantasztikusan áll önön. - mosolygott bájosan az eladó. - Gyönyörű barátnője van. Ezt a ruhát, mintha rá öntötték volna.
- Én nem...- Én nem vagyok a barátnője. - akartam mondani, de Taylor félbe szakított.
- Szerintem is. - mosolygott rám, én pedig fortyogtam a dühtől. A mai nap már nem először majdnem elküldtem a francba. Kifizettem a ruhát, és Taylor kezébe adtam, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, mert ha valami baja lesz, megölöm. Amíg a cipőboltba mentünk, kiadtam magamból mindent. Végig hallgatott, egyszer sem szólt közbe. A cipő kiválasztása gyorsan meg volt. Azt hiszem, az első cipőt vettem meg, amit megláttam. Miután megvettem a cipőt, elvettem Taytől a ruhát.
-Kössz a segítséget. Szia.- köszöntem el gyorsan tőle, és rohantam is tovább.
- Várj. Ne siess ennyire. - jött utánam. A pláza előtt leintettem egy taxit, és beszálltam. Tay nem szállt be, csak állt az ajtónál, de nem szállt be.
- Jössz vagy maradsz? - néztem rá mosolyogva. Megdöbbent a kérdésemen, és én is. Az előbb még menekültem volna előle, most meg hívom. Tiszta hülye vagyok.
- Merre tartasz? - fordultam felé kíváncsian.
- Először oda ahova te szeretnél, majd onnan megyek tovább. - Bediktáltam a kórház címét, és végre elindultunk. Az utat csendben tettük meg, de nem az a kínos csend volt. Kellemes volt. Gyorsan megérkeztem, és szerencsére most nem volt egy fotós se a kórház előtt. Elköszöntem Taytől, majd a háborgó barátnőm kórterme felé vettem az irányt. Remélem, hogy nem lesz nagyon mérges. A kórterembe lépve, megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Clari mosolyog. Persze nem azért, mert meglátott, hanem mert Kellan valami viccet mondott neki. Várjunk. Hogy kerül ide Kellan?!
- Sziasztok. - köszöntem nekik.
- Szia. - mondták egyszerre. Leraktam a ruhát a kanapéra, majd odamentem Clarihoz, és adtam neki egy puszit.
- Hát te? - kérdeztem Kelltől, miután adtam neki két puszit.
- Jöttem meglátogatni Clarit.
- Mit vásároltál? - kérdezte barátnőm.
- Egy estélyi ruha.
- Minek az neked? - kérdezte felvont szemöldökkel Kell.
- Tomot kísérem el egy díjátadóra. Ne haragudj, hogy elmentem, de muszáj volt vennem egy ruhát.- néztem Clarira bocsánatkérően.
- Semmi baj, csak szívesen mentem volna én is. - szomorodott el. Nem szeretem, amikor szomorú. Olyankor valamivel megpróbálom mindig felvidítani, több kevesebb sikerrel.
- Nem tudjátok, hogy a büfében van-e valami ehető kaja?- már eléggé éhes vagyok, hisz alig ettem valamit egész nap.
- Nem tudom, de biztos találsz valamit. - mosolygott rám Kel. Olyan furcsa. Máskor mindig poénkodik, most meg amióta itt vagyok egyetlen egy poént se ejtett el. Mindegy. Biztos, csak én érzem rosszul. De nem. A megérzéseim mindig be szoktak jönni. - gondolkodtam, miközben már a büféhez tartottam. Nem volt hosszú sor, ezért gyorsan végeztem is. Vettem két szendvicset, egy somlói galuskát, és két franciakrémest. A két krémes Clarinak, és Kelnek lesz. Remélem, szereti Kellan a krémest, ha meg nem, akkor majd Clari megeszi. A szendvicseket meg a somlói galuskát leültem a büfébe megenni. Gyorsan végeztem is, és indulhattam vissza Clarihoz. Mikor beléptem a kórterembe, nem várt látvány fogadott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)