Everlasting love or career? - 14. fejezet

Sziasztok!
Jöttem, hogy gyorsan felrakjam a következő részt nektek!
Remélem tetszeni fog nektek! Ez most Taylor szemszögéből lett megírva...
A komikat nagyon szépen köszönöm, de csak 2 darabot kaptam, ami kicsit elszomorított! Tudom, hogy többre is képesek vagytok :P
Be is fejezem gyorsan a rizsálást, hogy mehessetek olvasni!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel

 

Taylor szemszöge:


Egyik kör után, rögtön ittuk is a következőt. Az ital kezdett szépen lassan a fejembe szállni, amikor eszembe jutott valami, vagyis inkább valaki. Hayley. Nagyon rossz érzésem lett, de nem foglalkoztam vele. Már egy ideje nem láttam, de biztos azért, mert Tommal táncol. De az nem lehet, hisz Tom itt ül velem szemben. Akkor mégis merre lehet? Biztos kiment a mosdóba. De ilyen sokáig nem lehet ott. A lányok szeretnek a tükör előtt ácsingózni, na de nem ennyi ideig, és Hayley nem is az a típus, aki órákig képes a tükör előtt állni. Nem tudom miért, de aggódni kezdtem érte, hisz a rossz érzésem még mindig nem múlt el. Mikor hangosan is megkérdeztem, hogy hol van, senki se tudott válaszolni. Ezt betudtam a rengeteg piának Kellanék részéről, de hogy a barátja se tudja, hogy merre van, az kicsit furcsa. Nikki felajánlotta, hogy megnézi a mosdóban, mert szerinte ott van. Pár perccel később futva, aggódó tekintettel ért vissza.
- Valami baj van. - nézett ránk könnyes szemmel. - Segítségért kiabált, de nem tudtam bemenni, mert zárva volt az ajtó. - gyorsan felállt mindenki, és a tömegen átvergődve a mosdóhoz siettünk. A fiúkkal felkészültünk, azokkal akik meg tudtak állni a lábukon, hogy be kell törni az ajtót, de Nikki állításával ellentétben, az nem volt zárva. A fiúkkal beléptünk, és döbbenten meg is álltunk az ajtóban, és nem tudtunk megmozdulni. A látvány, ami bent fogadott bennünket, teljesen lesokkolt. Hayley teste a földön feküdt, több sebből vérezve. Kicsivel később teljesen kijózanodtunk, és megpróbáltunk mindent megtenni, amit a lányok mondtak. Megnézték, hogy van-e pulzusa, és lélegzik-e.
- Van pulzusa, de nagyon gyenge. Hívjátok gyorsan a mentőket, és a rendőröket!- tájékoztatott minket Ashley, majd kiadta a parancsot. Kris a mentősöket hívta, Kellan pedig a rendőröket, majd intézkedett, hogy senki se hagyhassa el az épületet, hisz még itt kell lennie annak, aki ezt tette vele. Levettem a kabátomat, és odaadtam a lányoknak, hogy takarják be vele a testét, ne meztelenül feküdjön a földön. Egyre több ember akart bejönni a mosdóba, de Rob távol tartotta őket. A mentők hamarosan megérkeztek, és a klub vezetője is. Nem tudtunk válaszolni arra a kérdésére, amit feltett, hogy mi történt, csak annyit tudtunk mondani, hogy nemi erőszak történt. A mentősök elszállították a legközelebbi kórházba, miután stabilizálták az állapotát, de nem mehettünk még vele. Addig nem, amíg nem tudjuk meg, hogy ki tette ezt vele.
- Ash? - szóltam utána, amikor ki akart menni a mosdóból.
- Igen? - fordult felém bűntudattal.
- Nem tudod, hogy ki tehette ezt? - kérdeztem, közelebb lépve hozzá.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ki volt. - vártam, hogy folytassa, és szerencsére folytatta is. - Láttam, hogy egy srác oda ment hozzá, de mást nem láttam.
- Meg tudod mondani, hogy hogy nézett ki?
- Inkább nézzünk körbe, hátha itt van még az a szemét. - ment ki a bulizók közé, akik közül vannak olyanok, aki még semmit se fogott fel. Ashley-vel körbe mentünk többször is, de nem találtuk meg.
- Elnézést. Fel szeretnék tenni néhány kérdést. - jött oda hozzánk egy rendőr, aki eddig a többieknek tett fel néhány kérdést, és most talált meg minket, gondolom a barátaink segítségével. A hogyan történt című kérdésekre, még mindig nem tudtam válaszolni, csak arra, hogy hogy találtunk rá. Ashley-t, megkérték, hogy menjen be velük, és adjon személy leírást, a valószínűsíthető elkövetőről. Majd Hayley-t is ki fogják hallgatni, amikor felébred, hátha pontosabb személyleírást tud adni. Tommal, Kellannal, Robbal és Krissel megbeszéltük, hogy bemegyünk a kórházba, hogy megtudjuk hogy van Lie. Legszívesebben rögtön oda mentem volna, de ki akartam deríteni, hogy ki volt az elkövető. Sajnos az nem derült ki, pedig mindent megpróbáltunk megtenni ennek érdekében. Bobby, Sam és Marcus, majd később jönnek be, mert még van egy két dolog, amit el kell rendezniük. Nikki, Asht kísérte el a rendőrségre, mert azt mondta, hogy ő is látta a srácot egy pillanatra, de nem tökéletesen emlékszik.
A kórházba vezető úton, mindenki hallgatott, és a gondolataiba merült. Mindannyian el akarjuk kapni azt a szemetet, aki ezt tette vele. Nem úszhatja meg. A kórházba érve, rögtön a recepcióhoz mentünk.
- Elnézést. Hayley Strydert keressük. - mondta illedelmesen Kellan. Nem vagyok benne biztos, hogy én is ilyen illedelmes lettem volna. A nő pötyögött valamit a gépén, majd kelletlenül, de válaszolt.
- A kettes műtőben van, a második emeleten.- rögtön a lift felé indultunk, ismét csendbe burkolózva. Egyikőnk se volt beszédes kedvében. A műtő elé érve, leültünk a székekre, és vártunk. Remélem, hogy nem lesz semmilyen maradandó sérülése. Azt nem tudnám elviselni, ha azért történne vele valami, mert nem figyeltünk.
Egy szenvedéssel teli óra múlva, egy nővér jött ki, akit rögtön letámadtunk a kérdéseinkkel, de hárított, mondván, hogy csak a doktor úr adhat ki információkat. Nem sokkal később ki is lépett doki.
- Önök a kisasszony hozzátartozói? - jött közelebb hozzánk, mire bólintottunk.
- Hogy van? - álltuk körbe az orvost, és feszülten vártuk, hogy mondjon valamit az állapotáról.
- Az állapota jelenleg stabil. Belső vérzése volt, és a karja több helyen eltörött, ezért meg kellett műtenünk. Lélegeztető gépre kellett raknunk, ésjelenleg kómában van, de azt nem tudjuk megmondani, hogy mikor ébred fel.
- Minden rendben lesz vele? Nem lesz maradandó sérülése? - kérdezte meg Kel, ami engem is foglalkoztatott.
- Valószínűleg nem, de nem zárhatjuk ki az amnéziát, mert több ütést is kapott a fejére, de reménykedjünk a legjobbakban. Viszont, a nemi erőszak miatt, lehet, hogy félni fog önöktől.
- Tőlünk? - kérdezte meg Kris döbbenten.
- Öntől nem valószínű, de a férfiaktól lehet.
- De hiszen mi sose bántanánk. - Mindannyian elképedve hallgattuk a doktor urat, aki elmondta, hogy a nők egy ilyen súlyos eset után, félnek minden hím nemű emberi lénytől. Megköszöntük a doktor úrnak a segítséget, és megkértük, hogy ha lehet, akkor a barátnőjéhez kerüljön be egy szobába, mivel ő is ebbe a kórházban van. Ezt sajnos nem tudta elintézni nekünk, mert az intenzívre kellett vinni, hogy folyamatos felügyelet alatt legyen. Pár nappal később meg lehet oldani, de még most nem. Épp abban a pillanatban tolták ki a műtőből, amikor a dokitól elköszöntünk. Lélegeztető gépre lett rakva, a feje be volt kötözve, a karja gipszbe volt rakva, és több helyen foltok virítottak a karján, fején. Szörnyű volt így látni. Bárcsak én feküdnék ott helyette. - gondolkodtam el. Miért nem voltam vele?! Ha vele lettem volna, akkor nem történik meg ez. Amíg gondolkodtam, megérkeztünk az intenzív osztályra. Egyszerre csak egy ember lehet bent nála, de az az egy személy is csak pár percre. A kórterem előtti székekre leültünk, és vártunk. Természetesen Tom volt az első, aki bement hozzá. Clarinak valakinek szólnia kellene. - jutott eszembe a barátnője. Még semmi értelme nem lenne, hogy felkeltsük, hisz nem tud semmit tenni, és legalább pihen reggelig. Miután Tom kijött, eljött az én időm. Fel kellett vennem egy ruhát, és csak utána mehettem be, de végre bemehettem. Leültem mellé, és a kezéért nyúltam, ami jéghideg volt. Ha nem lenne a fején egy kötés, és nem lenne a karja gipszben, meg persze foltok se lennének rajta, ami az ütések következtében alakultak ki, azt hinném, hogy csak alszik, de sajnos nem csak alszik.
- Miért nem mentem utánad, amikor táncolni mentél? - kérdeztem tőle, de sajnos nem tudott válaszolni. - Annyira sajnálom. Soha többet nem hagylak magadra. - Fogadtam meg, de tudom, hogy úgyse hallja. Bár azt mondják, hogy az emberek, akik kómában vannak, hallják, amit mondanak neki. - Szeretlek. - vallottam be neki az érzéseim. A gép, amely eddig jelezte a szívhangokat, hangos, egyenletes sípolásba kezdett. Egy nővér rontott be, majd kiküldött a szobából. Nem akartam kimenni, de nem volt választásom. A folyosóra lettem kiküldve, ahol mindenki arca aggodalmassá vált. Nővérek és egy orvos szaladt be hozzá.
- Mi történt? - lépett oda hozzám Tom.
- Leállt a szíve. - válaszoltam, miközben lecsúsztam a földre a fal mentén. Mindenki síri csöndben várta, hogy kijöjjön az orvos és megmondja, hogy sikerült visszahozni. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha az ellenkezője történik. Nem veszíthetem el, mikor még az enyém se lett. Még olyan fiatal különben is. Nem teheti ezt velem. Nekem szükségem van rá. Ha nem is az enyém, akkor legalább messziről csodálhassam. Fél órával később jött ki az orvos, és elég nyúzottnak nézett ki. A földön ülve vártam, hogy mit mond.
- Az utolsó pillanatban sikerült visszahoznunk, de nagyon gyenge. Még egyszer, nem garantálom, hogy vissza tudjuk hozni. A reggelig tartó időszak a kritikus, utána megnyugodhatunk. Reméljük a legjobbakat. - a doki távozása után, mindenki megkönnyebbült egy kicsit, de nem teljes mértékben. Nem volt valami megnyugtató, amit az orvos mondott. Reggelig dől el minden. Léptek zaját hallottam, ezért felnéztem. A társaság hiányzó tagjai voltak. A két lány Nikki és Ash, és a fiúk, Marcus, Bobby és Sam. Megkérdezték, hogy hogy van, amire a többiek válaszoltak.
- Nem kellene szólni a szüleinek? - kérdeztem meg, mikor eszembe jutott.
- Nem tudjuk a számukat. - válaszolt Tom.
- Nekem meg van az apja telefonszáma. - válaszoltam, majd felkelve a padlóról, telefonálni kezdtem. Kissé morcos volt, amiért ilyen korán hívtam, de amint megtudta, hogy mi történt, inkább aggódó lett a hangja. Megígérte, hogy hamarosan itt lesz, és le is rakta a telefont. Fél óra múlva meg is jelentek. Az édesanyja szemei könnyesek voltak, vagyis sírt. Felálltam a földről, és válaszoltam a kérdésekre.
- Hogy történhetett meg ez? - tette fel azt a kérdést, amitől legjobban féltem. - Megígérted nekem, hogy vigyázni fogsz rá! - nézett rám szigorúan és csalódottan. A szeméből félelmet olvastam ki, ami a lánya miatti aggódását tükrözte.
- Sajnálom. Fogalmunk sincs, hogy hogy történhetett. Nem figyeltem eléggé. - Az édesanyja Lienek leült egy székre zokogva.
- Hogy nem figyeltél eléggé?! A lányom azért fekszik odabent gépekre felszerelve, mert nem figyeltél eléggé! Megbíztam benned, de te cserben hagytál, és a lányom issza a levét neki.
- John állj le! Nem ő tehet erről. - szólalt meg Lie édesanyja, Susan. Kínos csend állt be, aminek következtében, a feszültség tapintható volt közöttünk.
A nap felkeltéig semmi hírt nem kaptunk Hayleyről, ami részben jónak számított. Kris és Nikki elaludtak, a többiek pedig feszülten vártak. Marcus, Bobby és Sam, hozzám hasonlóan a földön ült, hisz nagyon hely se volt már az egész folyosón. A nap már rég felkelt, amikor eszembe jutott ismét, hogy Clari nem tud semmiről. Ideje lenne szólni neki, hogy a barátnőjével mi történt. Felálltam a földről, ahova ismét letelepedtem, és a kórterme felé indultam. Amikor beléptem hozzá, akkor láttam, hogy fent van. Boldogan rám mosolygott, amikor meglátott, de gyorsan le is fagyott a mosoly az arcáról.
- Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel fent volt. - Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam.
- Nem is aludtam. - ültem le az ágya melletti székre.
- Valami történt Hayleyvel? - ült fel az ágyban, és várta, hogy mondjak valamit, de csak bólintottam egyet. Felpattant az ágyból, és a szekrényhez ment, hogy felöltözzön.
- Hol van most? És mi történt?
- Itt a kórházban.
- Mond, hogy csak elvágta a kezét, vagy kibicsaklott a bokája. - nézett rám könyörgően.
- Nem mondhatom.
- Nyögd már ki, hogy mi történt! - emelte fel a hangját, és közelebb lépett hozzám.
- Megerőszakolták és megverték. - suttogtam, de tudtam, hogy meghallotta.
- Az nem lehet. - nézett maga elé, majd gyorsan felkapta a köntösét, és kifele indult az ajtón. Utána mentem, hisz azt se tudja hova kell mennie. Felvezettem az intenzívre, ahol még mindig ugyan az volt az állapot, ami eddig. Mindenki síri csendbe burkolózva ült. Clari érkezésére mindenki felkapta a fejét. Halkan köszönt mindenkinek, majd a többiek csináltak neki egy kis helyet a padon, hogy ne a földre üljön betegen. Susan és Kellan között volt hely, ezért oda ült, bár ahogy láttam, elég kelletlenül.

Egy hét elteltével, nem sokat változott az állapota. A lélegeztető gépről levették, de még mindig az intenzív osztályon kellett tartani. A kómából nem ébredt fel, de szerencsére nem állt le egyszer se a szíve. Napi huszonnégy órában ültem az ajtó előtt Tom és Kellan társaságában. Clari, amikor csak tudott itt ült velünk, de az orvosok mindig visszadugták az ágyába, amikor itt találták. Ma kiengedik a kórházból, de tudom, hogy nem fogja elhagyni a kórház területét, a barátnője miatt. A srácok és a lányok, amikor csak tehették bejöttek, de sűrű volt a programjuk a filmek miatt. A szülei rendszeresen bejártak, de nem tudtak itt lenni folyamatosan, csak néha.
A doki már fél órája bement hozzá, de még nem jött ki. Kezdtem aggódni, hogy történt valami. Tíz perccel később kilépett az ajtón, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Közelebb lépett hozzánk, de nem mondott semmit. Már majdnem rákiabáltam, hogy mondjon valamit, amikor szólásra nyitotta a száját.