Everlasting love or career? - 15. fejezet

Sziasztok!
Amint látjátok, megérkezett a következő rész.
Nem lett olyan hú de szuper, ahogy a többi sem, de azért remélem olvasható valamilyen szinten :/
Köszönöm szépen a komikat az előző részhez! Nagyon, de nagyon örültem nekik! Köszönöm mindenkinek (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel 


Hayley szemszöge

Egy fekete szobában voltam, ahol rajtam kívül senki, és semmi nem volt. A várva várt nyugalom helyett, fájdalmat éreztem. Részben testi, és részben lelki fájdalmat. Ha a halál ilyen fájdalmas, akkor inkább élni szeretnék. Kiabálni akartam, hogy valaki segítsen, de nem jött ki hang a torkomon, és nem tudtam megmozdulni se. Egyre jobban kétségbe estem, hisz nem tudom, hogy mi történik velem. Nem akarok itt lenni. Egy hangot hallottam, de nem tudtam beazonosítani. Egyre jobban kétségbe estem, majd elmúlt a fájdalom. Egy másik helyen találtam magam, ahol nyugalom volt, és békesség. Egy csodálatos kis rét volt, ahol rengeteg virág, fa és egy hinta volt. Leültem a hintába, és néztem, ahogy a pillangók virágról virágra szállnak. Olyan békés volt minden, és itt éreztem, hogy boldog lehetek. Nem voltam fáradt, nem kellett semmit csinálnom. Egy idő után viszont rájöttem, hogy a régi életemet akarom. Már nem voltam itt boldog, de nem tudtam visszamenni. Napokig gondolkodtam, hogy hogy lehetne visszamenni, de nem találtam megoldást. Itt ragadtam örökre.

- Kérlek, ébredj fel! - hallottam meg egy hangot tisztán, és érthetően. Eddig csak hangfoszlányokat hallottam, de most végre tisztán érettem majdnem mindent. Körbe néztem, hátha meglátom, hogy ki volt az, de nem volt senki se a közelemben.

- Nem tudom, hogy tehetném. - mondtam ki hangosan, de senki se hallotta meg.

Csak akarnod kell!- súgta egy belső hang. Ez az akarni dolog, ez már megdőlt, mivel már napok óta akarom, hogy elmehessek innen. Elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom, aztán lesz, ami lesz. Leültem a hintába, és csak arra koncentráltam, hogy kijutok innen. Becsuktam a szemem, és összpontosítani próbáltam. Amikor kinyitottam a szemem, ugyan ott voltam, ahol eddig. Hogy is gondolhattam, hogy a gondolataimtól változik a helyszín?! Nem tündérmesében élünk, hanem a valóságban. Csalódottan ültem le a fűbe, és néztem magam elé. A sírás határán voltam, amikor legnagyobb megdöbbenésemre, máshova kerültem.

Egy zöld színű szobába, melynek fertőtlenítő szer szaga van. Rájöttem, hogy egy kórházi szobában vagyok. A hirtelen fénytől, hunyorogtam párat, majd körbe néztem a szobában. Egy kanapé volt az ágytól nem messze, és Clari ült rajta maga elé bámulva. Minden porcikám sajgott, de megpróbáltam nem jajgatni.

- Clari. - szólaltam meg, bár inkább csak suttogásnak tűnt. A tekintetét rám emelte, és hitetlen arckifejezéssel közelebb jött hozzám.

- Tényleg fent vagy, vagy csak álmodom? - ült le mellém az ágyra, és végre megjelent az arcán egy mosoly. - Hogy vagy? - kérdezte csendesen.

- Mint akin átment egy úthenger. - húztam el a szám.

- Mire emlékszel? - képek ezrei villantak át az agyamon, és mindent újra átéltem, amit azon a bizonyos estén. Nem tudtam semmit tenni ellene, hogy ne történjen meg. A képeket ki akartam törölni az agyamból, de azok bele voltak vésődve egy egész életre.

- Mindenre emlékszem. Kérhetek egy kis vizet? - a torkom teljesen ki volt száradva, amin rengeteget segített a víz. A hangomat teljes mértékben sikerült visszanyernem, így tovább folytattuk a társalgást.

- Mindenki nagyon aggódott érted. Tom, Tay és Kel minden nap itt voltak a kórházban.

- Hány napig aludtam? - azt mondta, hogy minden nap, vagyis akkor nem csak egy éjszakáról van szó, mint ahogy azt sejtettem.

- Tíz napig. Életem legrosszabb tíz napja volt. Azt hittem, hogy elveszítelek. - suttogta a könnyeivel küszködve.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. - mosolyogtam rá, már amennyire bírtam a fájdalmaim miatt.

- Szólnom kellene a fiúknak, hogy fent vagy. - én még nem akarok velük találkozni. Nem állok rá készen.

- Ne! - szóltam utána, amikor már az ajtó közelében volt. Értetlenül fordult felém, és magyarázatot várt. - Nem akarok még velük találkozni. - Váratlanul kivágódott az ajtó és Kellan rontott be, mögötte Taylorral és Tommal.

- Kicsi lány hogy vagy? - kérdezte Kel, és közelebb jött hozzám. Féltem. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön. A paplant szorítottam a kezeimmel, mintha az segítene rajtam.

- Lie. Hogy vagy? - jött közelebb Tom is, de nem akartam, hogy hozzám érjen. A kezével hozzám akart érni, de elfordítottam a fejem. Csukott szemhéjaim ellenére, a könnyeim potyogni kezdtek.

- Fiúk most jobb lenne, ha elmennétek. - szólalt meg most először Clari, amióta itt vannak a fiúk. Nem akartak kimenni, de Clari kiterelte őket. Kiment velük együtt, mondván, hogy egy perc és visszajön. Amíg vártam rá, szépen lassan elnyomott az álom.

A klubban voltam, és mindent újra átéltem. Fel akartam ébredni, és mindent elfelejteni, de egyik se ment. Nem tudtam semmit tenni, csak feküdtem a földön, és sírtam. Könyörögtem, hogy ne tegye meg, de hiába tettem bármit is.

- Hay! Ébredj fel! - rázott meg Clari. Kinyitottam a szemem, majd szorosan magamhoz öleltem Clarit, aki aggódó szemekkel nézett rám. - Sh... Semmi baj. - próbált megnyugtatni, de nem sok sikerrel járt.

- Én nem akarom ezt az egészet. - sírtam szorosan hozzábújva.

- Veled kellett volna mennem, és akkor nem történik meg ez az egész.

- Nem a te hibád. - Clari telefonja jelezte, hogy smst kapott, de nem nézte meg. - Nem nézed meg? - kérdeztem pár perc elteltével.

- Nekem te vagy az első. Majd később megnézem. Nem lehet olyan fontos.

- Nyugodtabb lennék, ha megnéznéd. - sóhajtva elővette a telefonját, és megnézte az üzenetet. Pötyögött valamit, majd gyorsan el is rakta a telefont. Felültem az ágyban, és már szálltam volna ki, amikor Clari dühös tekintetével találtam szembe magam.

- Hova-hova? - állt elém karba font kezekkel.

- Csak a mosdóba. - Igazából meg akartam mozgatni a végtagjaimat, hogy idebent sétálok egy keveset, de azt úgyse engedte volna.

- Menni fog egyedül is, vagy segítsek?

- Clari. Nem vagyok béna. Fogok egyedül is boldogulni.

- Jó bocs. - emelte fel a kezeit védekezésképpen. Lassan a mosdóba botorkáltam, és amikor beértem, óvatosan belenéztem a tükörbe. A tükörképemtől, majdnem sírva fakadtam. Lila foltok voltak rajtam, melyek már majdnem eltűntek, de még nem teljesen. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd visszasétáltam az ágyamhoz. Körbenéztem a szobában, de Clari sehol se volt. Lassan bemásztam az ágyba, és próbáltam aludni. Féltem, hogy újra átélem az egészet, de mivel fáradt voltam, megpróbálkoztam az alvással.

Nem álmodtam semmit, és elég nyúzottan ébredtem. Már sötét volt, de nem voltam egyedül. Clari alakját felismertem a kanapén, és egy férfi ült mellette. Jobban megnéztem, és akkor láttam, hogy Tom volt az. Észrevette, hogy fent vagyok, ezért szépen lassan felállt és közelebb jött hozzám. Nagyon lassan, de én mégis féltem, hogy bántani fog. A térdeimet felhúztam, és a kezeimmel átöleltem.

- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Tudod, hogy szeretlek. - Nem szeret! Ő is csak ugyan azt akarja, amit minden férfi.

- Kérlek, menj el! - könyörögtem neki, a könnyeimmel küszködve. - Ne bánts, kérlek! - könyörögtem neki, de nem moccant.

- Ne félj tőlem! Nem foglak bántani.

- Kérlek, menj innen. - kérleltem sírva. A kezeim, melyekkel a térdemet öleltem, remegni kezdtek, amikor közelebb lépett hozzám.

- Nem. Itt fogok maradni veled. A szíved mélyén te is tudod, hogy nem foglak bántani. - leült az ágy melletti székre, és engem nézett. Az ágy másik szélére húzódtam, és folyamatosan rajta tartottam a szemem, hogy ha esetleg felpattanna, és közeledne hozzám, időben észrevegyem. - Nem akarom, hogy félj tőlem. - nézett rám szomorúan. Nem válaszoltam, csak néztem őt. - Mit tehetnék, hogy ne félj tőlem?

- Semmit. Nem tudok bízni senkiben. - suttogtam magam elé, de láttam az arcán, hogy hallotta.

- Hayley. - mondta ki gyengéden a nevemet, amitől görcsbe rándult a gyomrom. - Segíteni akarok neked.

- Tom. Ez nem fog működni kettőnk között. - mondtam ki azt, ami a legjobban fájt. Nem akarom, hogy lássa, ahogy eltaszítok mindenkit magamtól.

- Most szakítani akarsz? - kérdezte csendesen. Bólintottam egyet válaszul, mert megszólalni nem bírtam, a torkomban keletkezett hatalmas gombóc miatt. - Nem akarhatod ezt! Szeretlek! - nézett mélyen a szemembe, de én csak lehunytam azokat, hogy ne kelljen látnom fájdalmas tekintetét. - Tényleg ezt akarod? - kérdezte meg újra, hátha meggondoltam magam.

- Sajnálom. - suttogtam. Szótlanul fel állt a székről és kiment a kórteremből. A könnyeimet szabadon engedtem, melyeket a párnám szívott magába. Az ágyon összegömbölyödve feküdtem, és vártam a reggelt. Órákig vártam, de a nap még mindig nem kelt fel, ahogy a barátnőm se. Hirtelen hatalmas éhség lett úrrá rajtam, ezért úgy gondoltam, hogy megnézem, nyitva van-e a büfé. Kevés esélye van, de meg lehet próbálni. Kimásztam az ágyból, kerestem pénzt, és nagy levegőt véve, kiléptem a folyosóra. Szétnéztem, hogy számíthatok-e valamerre emberekre, és döbbenten láttam, hogy a széken fekszik Taylor és Kellan. A másik oldalra sétáltam, és reménykedtem benne, hogy nem vesz észre egyikük sem, de nem volt szerencsém. Miért is lett volna?! Tay kábán felnézett, és döbbenten nézett rám. Vagyis nem gondolta, hogy itt fog találni. Igazából tíz perccel ezelőtt még én sem. Felült a székben, és megdörzsölte a szemét, hogy lássa, valóban itt állok-e előtte. Felállt, és lassan közelebb jött hozzám, hogy lássam, nem akar bántani, de egyáltalán nem féltem tőle.

Ui:. Tudom, hogy nem sikerült átadni 100%-osan az érzelmeket, de szerencsére fogalmam sincs, hogy mit él át olyan esetekben az ember, mint amit az előző fejezetben írtam! Remélem elnézitek ezt nekem. Puszy Chanel